Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Terry Pratchett: Cseles

Valamikor a kora XIX. század Londonjában alig néhány utca választja el egymástól Charles Dickens-t, Henry Mayhew-t vagy épp Viktória királynőt – és Cselest, a csatornák kurkászát, a szegényebb réteg egyszerű fiát, aki történetesen abból él, hogy a London alatt húzódó alagutakban pénzdarabok, elszórt értékek és mindenféle apróság után kutat. Megszokott élet ez számára: nem túl jómódú, ám nyugodt élet, a kanálisok ismerős világában pedig minden helyzetből képes kicselezni magát. Amikor azonban egy esős éjszakán megment egy bajba jutott hölgyet, hirtelen olyan események sodrásában találja magát, amikor is szembe kell néznie a londoni alvilág különös figuráival, sőt mi több, új ruhát kell vennie és meg is kell borotválkoznia – ami nem kevésbé rémisztő, mint egy messze földön híres orgyilkos.

 

Ha valamiért nagyon szeretem Terry Pratchett Korongvilág-könyveit, akkor az a humor. A fergeteges, abszurd, sokszor kínos, de mindig borzasztóan vicces brit humor, amit nem egyszerű magyarul visszaadni, bár mintha az utóbbi idők magyar kiadása többségében már levetkőzte volna ezt a problémát. Ezek után nem meglepő, hogy valami hasonlóan kacagtató élményt vártam Pratchett különálló regényétől is – az viszont annál inkább csalódásra adott okot, hogy a Cseles egyáltalán nem vicces. Legfeljebb nyomokban tartalmazza azt a fajta jellegzetes humort, amit Pratchett olyan kiválóan képes alkalmazni, de mégis, a Cseles nem erről szól. Az pedig már hab a tortán, hogy még csak nem is fantasy-ről van szó, pedig ezt a műfajt szoktuk meg a brit lovagtól – sokkal inkább a történelmi és ifjúsági regény kategóriáját érinti, ami érezhetően nem a megszokott terep számára.

 

Ennek pedig két következménye van: egyrészt aki arra számítana, hogy a Korongvilág-sorozat hangulata és stílusa köszönhet vissza a viktoriánus Londonban, az nagyot fog csalódni; másrészt pedig mivel teljesen új közegben mozog a szerző, szívesen ajánlanám azoknak is, akik eddig ódzkodtak a munkásságától, hiszen teljesen mást kapunk, mint korábban. Ez a „teljesen más” pedig szintén kellemesen szórakoztató (már ha valaki túl tud lépni prekoncepcióin és előítéletein), bár nem teljesen értem, hogy miért nevezik ifjúságinak, amikor inkább tűnik viktoriánus kriminek – vagy legalábbis az átlagosnál kicsit könnyedebb hangulat még nem biztos, hogy indokolná a besorolást. Nincs könnyű dolgom tehát, amikor valamilyen címkét kellene aggatnom a kötetre: ifjúságinak nem elég ifjúsági, kriminek túl egyszerű, nem vicces és még csak nem is fantasy. Akkor mi maradt?

 

Mindenekelőtt egy izgalmasan megrajzolt viktoriánus London, ahol a csatornák bűze, a lecsúszott köznép helyzete nem csupán átérezhető, de – kisebb képzavarra élve – már-már kézzelfogható. Pratchett vastag ecsettel ugyan, de igen hangulatosan festi meg a kor hangulatát, kontrasztba állítja a vagyonosabb réteg hihetetlen gazdagságát a szegényebbek nyomorúságos életével, ám még éppen nem válik nyomasztóvá ez a légkör: a kalandos cselekmény kellemesen oldja a felgyülemlett nehezebb atmoszférát. Ráadásul ügyes trükként előszeretettel szerepeltet híres alakokat a történetben, így a már emlegetett Dickens vagy Mayhew mellett a korszak számos neves személyével találkozhatunk – de például egy röpke feltűnés erejéig beugrik Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya is.

 

Ilyen figurák között kénytelen élni Cseles, aki a valamivel több mint háromszáz oldal folyamán egyre váratlanabb helyzetekbe keveredik, olyan tetteket hajt végre, amire egészen biztosan nem gondolt a csatornában töltött mindennapjai során, közben pedig megismerjük nem épp szívderítő élettörténetét, s talán még meg is kedveljük a realisztikus életfilozófiával megáldott fiatalembert. Kicsit olyan, mintha ő is egy Charles Dickens regényből bújt volna elő, és valamilyen irdatlan szerencse folytán a sors úgy döntött volna, hogy megkegyelmez neki, s nem villantja fel az igazán gonosz arcát. Cserébe viszont mindvégig megőrzi jókedvét, az utcán edződött képességei pedig minden pillanatban a segítségére vannak: ha kell, színészkedik; ha kell, harcol a rátámadók ellen.

 

Érzésem szerint, ha Dickens a XXI. században írt volna a viktoriánus korról, valami ilyesmi született volna belőle: még épp nem elég nyomasztó, hogy teljesen a hatása alá vonjon a közeg; még épp elég kalandos, hogy kellemesen szórakozzunk az eseményeken és a különböző narratív megoldásokon; még épp elég fiatalos, hogy azért rá lehessen illeszteni az „ifjúsági” címkét és nyugodtan olvashassa a tizenéves korosztály is; s még épp elég élvezetes, hogy a felnőttek se unatkozzanak, ha a kezükbe veszik. Az egészen biztos, hogy nem ilyet vártam Terry Pratchett-től, de nem sajnálom, hogy a Delta Vision Kiadó a derekasan folytatott Korongvilág-sorozat kiadása mellett megjelentette a még egészen friss Cselest is: jó néha látni, hogy milyen az, amikor kedvenc íróink kimozdulnak kicsit a komfortzónájukból.


Szabó Dominik - 2013. november 10.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!