Főkép

„Nem volt semmilyen figyelmeztető jel. Semmilyen azonosítható eseménymintázat, ami az incidenshez vezetett. Semmilyen kiváltó ok vagy előzmény. Semmilyen magyarázat, ami levezethető lenne az alany kórtörténetéből. Elszigetelt jelenség volt és megindokolhatatlan: semmi köze nem volt semmihez.”

 

Ezekkel a sorokkal kezdődik Charles Maclean Paranoia című könyve, amit azóta akartam, igen, akartam, és nem szerettem volna, amióta először hallottam róla. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy miért, de így van. Akik ismernek, tudják, hogy szeretem az ilyen könyveket, éppen ezért a szerkesztőségben senki nem lepődött meg a választásomon. Sőt, nem is próbáltak közém és a könyv közé állni, amit nagyon tudok értékelni, mert nem biztos, hogy jó sült volna ki egy esetleges ütközésből.

 

Persze a döntésemben befolyásolt a borítón olvasható szöveg, ami olyan hihetetlen borzongást ígért, hogy csak na. Hát, nem mondom, hogy olykor nem futkosott a hideg a hátamon, de azért annyira nem kell komolyan venni ezt a figyelmeztetést. Bár azok, akik nem bírják elviselni az erőszakot, pláne, ha lélektelenül, és kutyák kárára történik, nyugodtan el is kerülhetik, mert egészen biztosan utálni fogják. Ha egyáltalán végig bírják olvasni. Ám azok, akik előszeretettel merülnek alá az emberi elme sötét mélységeibe, nos, ők, ha nem is teljes egészében, de szeretni fogják. Bár nekik meg nem lesz elég ijesztő. Vagy ki tudja, lehet, hogy csak az én idegeim túlzottan edzettek ehhez.

 

Persze ez nem jelenti azt, hogy nem borulnék ki, ha az én drága, szerető férjem a születésnapom reggelén azt csinálná, amit a történet főszereplője. Én is kételkednék a beszámíthatóságában, viszont mindenáron tudni akarnám, hogy miért tette. És nem elégednék meg annyival, hogy a családi orvoson keresztül intézem az ügyeket, és nem találkozom a férfival, aki ilyen megrázkódtatást okozott. És ezt például nagyon nem értem a regényben, hogy Anna, a feleség, miért csinálja azt, amit csinál. Vagyis nem csinál semmit. Csak nyalogatja a sebeit, játssza az áldozatot, és elvonul. Nem érzem rajta, hogy bármit akarna segíteni azon az emberen, akihez hozzákötötte az életét. Helyette odalöki egy pszichiáter karmai közé – egyedül, magányosan. Szinte a bőrömön éreztem Martin magányát, ahogy az utcákat rótta, ahogy a bérelt szobákban várta, hogy válaszokat kapjon a kérdésekre, melyek foglalkoztatják. Szürke, nyúlós-nyálkás, hideg magány ez, ami egyértelműen átjön a lapokról, és belopakodik a bőrünk alá.

 

Szerencsére a történet nem egy nézőpontból, hanem több szereplő szemén keresztül tárul elénk, így náluk egy picivel nagyobb rálátásunk van az összképre. És bár menet közben egyértelműnek tűnik, hogy Martin az, akinek mentális problémái vannak, az ő szavai akkor és ott, amikor olvassuk őket, annyira racionálisnak tűnnek, hogy simán hiszünk neki, és a kétség befészkeli magát a mi elménkbe is. Mert mi van, ha neki van igaza? Ha a doki tényleg manipulálja őt? Oké, hogy erre látszólag semmi oka, de akkor is, valami elkezd motoszkálni az elménk egyik eldugott, hátsó zugában. Persze amikor meg a doki feljegyzéseit olvassuk, akkor neki hiszünk, és észrevesszük azokat a jeleket, amiket ő is felsorol, és kétségbe vonjuk a saját ép eszünket, amiért egyáltalán bármi más eszünkbe jutott, mint az, hogy Martin beteg, és segítségre van szüksége. Valahogy mégis ő a szimpatikusabb, ő az, akivel a legkönnyebb lenne azonosulni, ha valakivel akarnánk egyáltalán. De ez nem az a történet. Itt nincs helye az együttérzésnek. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.

 

Nem mondom, hogy a regény hibátlan, mert akkor hazudnék, de nem gondolom, hogy ki kéne hagyni, sőt, mert igenis vannak jó momentumai. A végkifejlet előtti rész például kellemesen megküldi az adrenalinunkat, bár a robbanáspont, majd az ezt követő eufória elmarad. Nem tudom, csak sejtem, hogy ennek egyik oka az, hogy Charles Maclean ezzel a regénnyel próbálta ki magát először ebben a műfajban, mégpedig nem is mostanában, hanem 1982-ben, amikor még más volt a világ, ahogy az olvasói igények is. Lehet, hogy ha akkoriban olvassuk, ez lenne az etalon, de nekünk most, 2013-ban adatott meg a lehetőség, és amikor véleményt mondunk, esetleg ítélkezünk, ezt mindenképpen figyelembe kell vennünk.