Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Hisham Matar: Férfiak földjén

Sokáig gondolkoztam, minek is nevezhetném a fiatal líbiai író, Hisham Matar regényét, a Férfiak földjént. A gyerekkor könyvének? A kiábrándulás történetének? Afrikai Előttem az életnek? Megrázó, kegyetlen kisregénynek a mindenkori diktatúrákról? Vagy az anyák dicséretének? Különös könyv ugyanis: könnyű végigolvasni, de nagyon nehéz megszabadulni a hatásától. Élvezetes olvasmány, mégis rettenetes történet a majdnem-jelenből: a Kadhafi-rezsim Líbiájáról.

 

A szerző, Hisham Matar részben önéletrajzi elemekből építette fel hőse, a regény kezdetén épp kilencéves Szulejmán történetét. A cselekmény azonban sokkal általánosabb érvényű, s hiába van időhöz és helyhez, 1979-hez és Kadhafi Népi Szocialista Líbiai Arab Köztársaságához kötve, példázatként is olvastatja magát, melyben egy addig védettségben élő kisfiú fedezi fel a férfiak, az erőszak és az igazságtalanság felnőttvilágát.

 

Líbia valóban a férfiak földje, ahogy ez a címben is szerepel. A föld, ahol a nők adják az otthon melegét, őrzik a családot, és jelentik a menedéket, s ahol a nők élnek jogtalanságban és elnyomásban az őket körülvevő világ modern elemei (az autó, rádió, telefon vagy a nyugati ruhák) ellenére, miközben a férfiak – látszólag – szabadok. A férfiak feladata a politika, a tiltakozás, a szervezkedés és a felelősség viselése, a nőké a háztartás vezetése, a gyereknevelés, a pletyka és az, hogy elviseljék kapcsolatukat a férfiakkal, akár társként, akár szexuális tárgyként bánnak is azok velük. Ám ha a diktatúra és az elnyomás végigsöpör ezen a férfitársadalmon, megalázottá és tehetetlenné teszi, sőt, megsemmisíti a férfiakat, hirtelen a nőké lesz a teljes felelősség, s nekik kell biztosítani családjuk jövőjét, megóvni közösségüket és elviselni az életet a férfiak nélkül.

 

A kis Szulejmán világában ezért lesz központi és meghatározó az anya figurája. Azé a feleségé, aki boldogtalanságát gyógyszerek és ital mögé rejti, aki félönkívületben, modern Sehrezádként mesél a kisfiának férfiak sújtotta önmagáról, akit tizennégy éves, iskolába vágyó lányként adtak férjhez, aki a nászéjszakájából csak a rettegésre emlékszik (sikerül-e vajon előtte teljesen ismeretlen férjének vért fakasztania belőle, hogy igazolja szüzességét), aki már tizenöt évesen anya volt, akit nem ereszt az otthon négy fala, és akit férje még mindig jószerével kizár saját szervezkedő, harcos, politizáló életéből… Mégis ez az anya az egyik legszerethetőbb szereplő, aki lassanként a könyv tiszteletre legméltóbb figurájává válik: hiszen saját boldogtalanságát azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy fiának mindent megad, s a legutolsó percig megkíméli a való világ borzalmaitól, férjét pedig akkor is képes szeretni és tisztelni, amikor azt már elárulták és megtörték. Nem minden asszony képes így viselkedni a történet világában, de a legméltóbbak, akiknek köszönhetően a férfiak földje megmaradt és megváltozott, igen.

 

A cím másik jelentése azonban emberek földje is lehet: s ahogy a könyv országa lassanként megszűnik férfiak földje lenni, úgy válnak a hatalom rettegő bábfiguráivá lakói, az emberek. Az emberség a másik dolog, amitől a diktatúra megfosztja az átlagembert. Amikor a televízióban közvetítik a pereket, s ahányszor reklámblokk következik, minden néző tudhatja, most kínozzák a beismerésre még mindig nem hajlandó vádlottat; amikor a sportpályán rendezik a kivégzéseket, s az ismerősök egymást keresik a tekintetükkel, hogy jelenthessék, ha valaki nem vonult ki leköpni és megvetni a haza árulóit; amikor kilencéves gyerekek kerülnek a választás elé, játsszanak-e korábbi barátjukkal, akinek politikai okokból hurcolták el az apját, vagy jobb inkább elkerülni – az ember elindulhat egy úton, ami saját emberségének megtagadásához vezet.

 

Ezért tragikus és felemelő a regény közösségének, a Tripoli szélén található, néhány házból álló Eperfa utca lakóinak története. Van köztük áruló és hős, megalkuvó és besúgó, megalázott mártír és önmagát feladó bajtárs, pletykás, butácska asszony és bölcs, szerény anya. S persze ott vannak a gyerekek, akik csak figyelik, ahogy a közösség széthullik: ki elköltözik, kit elűznek, ki jobb helyen nyer lakást, ki elmenekül. Az egész cselekményt – s ebben hasonlítható a könyv Ajar Előttem az életéhez – a kilencéves Szulejmán szemüvegén keresztül láthatjuk: az ő naiv, gyermeki nézőpontja leplezi le igazán mindenfajta elnyomó rendszer tragikus és riasztó vonásait.

 

Egyetlen kérdés vetődött fel bennem a könyv befejezésekor: az, vajon miért maradt meg egészen a regény utolsó, már a kilencvenes években játszódó fejezetéig az elbeszélés gyermeki hangja. Végül azt válaszoltam magamnak, talán azért a gyerek, a már nem létező kilencéves beszél a borzalmakról, mert ami történt, felnőttnyelven elmondhatatlan. Csak akkor vagy képes beszélni róla, felidézni és megbirkózni az emlékével, ha nem vagy egészen tudatában annak, mit is jelentenek a szavaid. A diktatúra felnőttfejjel valójában elmagyarázhatatlan: s csak aki benne élt, az érti meg igazán, mi a szabadság.


Baranyi Katalin - 2013. szeptember 24.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Hisham Matar) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!