Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Charles Dickens: Közös barátunk

1856. június kilencedikén egy London felé tartó vonat kisiklik. A férfi és szeretője az első osztályon utazik, mikor a kenti Staplehurstnél leszakad alattuk a híd és a vonat több szerelvénye a folyóba zuhan. Koruk egyik legnagyobb vonatszerencsétlenségét kisebb sérülésekkel megússzák, a férfi pedig ottmarad segíteni a sérülteken. Később észreveszi, hogy hiányzik féltve őrzött táskája, ezért halált megvető bátorsággal visszamászik a hídról himbálózó vasúti kocsiba és kimenti az értékes holmit… El kell oszlatnom azonban a kezdődő félreértéseket, ez nem a Közös barátunk című könyv tartalma. A férfi ugyanis nem más, mint Charles Dickens, a hölgy titkos kedvese, Nelly Ternan, és a kincs, amiért a szerző még az életét is kockáztatta nem más, mint a Közös barátunk kézirata.

 

Viharos körülmények között indult útjára a történet, és megírásának körülményei sem kevésbé drámaiak. Nem véletlen tehát, hogy Dickens utolsó teljes regénye egyben a szerző legösszetettebb remekműve. Barátságom azonban a könyvvel nem indult zökkenőmentesen, lassúnak éreztem, és időnként úgy gondoltam, ez lesz az a Dickens könyv, amit inkább becsületből, mintsem túláradó lelkesedéstől hajtva olvasok végig. Nem tudom, végül mikor ragadott magával az elbeszélés, de egyszer csak letehetetlenné vált, ráadásul számos olyan elemet fedeztem fel a műben, mellyel korábban nem találkoztam.

 

A regényben John Harmon hatalmas örökségre tesz szert, majd nem sokkal ezután megcsonkított holttestét a Temzében találják. Az elhunyt „Noddy” Boffin nevű szolgájára hagyja minden vagyonát. A történet két fő szálon fut, és meg kell, hogy jegyezzem,  mindkettő akár különálló regényként is megállná a helyét. Az egyikben Harmond menyasszonyának sorsát és jellemének fejlődését követhetjük végig, a másik pedig a holttestet felfedező szegény sorsú folyami kincskereső lányáról, Lizzie Hexamról szól, aki összes pénzét odaadja testvérének, hogy tanuljon és kikerüljön a fojtogató nyomorból.

 

És akkor rögtön meg is kell állnunk pár szóra. Dickens soha nem volt túl nagyvonalú a női karaktereivel, amikor az észosztásra került sor. Képzeletének hölgyei kedvesek, elbűvölőek, csinosak, de sokkal inkább hatnak a férfi érzékeire, mint a józan eszére. Lizzie és Bella igazi áttörés az eddigi megszokott nőábrázolásokhoz képest, van jellemük, szellemük, és képesek a fejlődésre. Írására valószínűleg Nelly Ternannal való titkos románca nyomta rá bélyegét, kapcsolatuk dilemmáját pedig a regénybeli két nő párkapcsolati kálváriáján keresztül élte meg és gondolta újra.

 

Az írófejedelem a külvilág, de még a barátok számára is kénytelen volt azt az ártatlan látszatot fenntartani, miszerint Dickens Úr csupán a Nelly jótékony fogadott nagybácsija. Erre azért is szükség volt, mert a kor nem tűrte a házasságtörést, az efféle ballépések egyenesen bűncselekménynek számítottak, amiért a bíróságon kellett felelnie az elkövetőnek, persze csak akkor, ha kiderült. Könyvében tehát, minden eddiginél élesebben fogalmazta meg társadalomkritikáját: ostorozza a bigottságot, a társadalmi különbségeket gerjesztő béklyókat, és kora álszent erkölcsi hazugságait.

 

Dickens ebben a regényében szokatlanul sok erőszakos elemet vonultat fel. Szereplőit sorra fullasztja a Temze szennyes vizébe, férfiak, nők és gyermekek gyakran vannak kitéve fenyegetésnek, kiszolgáltatottságnak. Egy Dickens rajongóban rögtön felmerül a gondolat, vajon mi történhetett az íróval, hogy ilyen gátlástalanul méri a halált. Az életrajzi írásokban hamar meg is leljük ennek okát: Dickens a könyv írásakor már hadilábon állt az egészségével, ráadásul házasságon kívül született gyermeke meghalt. Súlyos kézfájdalom keserítette mindennapjait, köszvényes lába időnként annyira megdagadt, hogy járni is alig tudott, egyre romló szeme miatt pedig gyakran kapott dührohamot és köztudomású volt insomniája. Elfojtott indulatait kulcsfigurái gyötrésében élte ki. Ezúttal nem árnyal, és nem kendőz el semmit – sem az erkölcsi fogyatékosságot, sem a durvaságot, jellemábrázolása pedig kivételesen erőteljes.

 

A szerző stílusa is rendhagyó, ezúttal szatirikus, gúnyos, kegyetlen és egyben humoros. Ami azonban változatlan, az Dickens Londonja, mely továbbra is mocskos és romlott, és ha szereplői jól akarják magukat érezni, mindig ki kell menniük a városból. De a legkimagaslóbb az egész történetszövésben Bradley Headstone iskolamester jellemformálása, mely egyszerűen briliáns. Dickens először volt képes igazi gyilkost alkotni, akinek összetett a jelleme és nem a legszegényebb társadalmi rétegből kerül ki, hanem biztos egzisztenciájú, és nagy megbecsülésnek örvend.

 

Azt mondják, hogy egy könyv vastagsága mindig annak mutatója, hogy a szerző mennyire elkötelezett. Nos, ez egy igen vastag könyv, és nem csak az írásnak lehet elkötelezve egy művész, hanem a kiadónak is. A tartalomismertetésen fellelhető, hogy egyik kritikusa szerint a mű fő témája nem más, mint a pénz, a pénz, és újra csak a pénz, és hajlok arra a gondolatra, hogy igaza van, minden értelemben. A folytatásokban való közlés ezúttal sem tett jót a prózának. A monológok és a leírások időnként egyhangúak és ingerszegények. Ennél csak a Boffin család együgyű kedvessége kellemetlenebb, negédességük valószerűtlen és irreális.

 

Némi irodalomtörténeti adalék, hogy a Chapman & Hall kiadóban annak idején először merült fel az a lehetőség, hogy Dickens meghalhat még a történet befejezése előtt, ezért szemérmetlen módon a kártérítésre is gondoltak. Végül úgy egyeztek meg, hogy a szerző három részletben összesen 6000 fontot kap a Közös barátunk megírásáért. A korabeli közönség azonban nem igazán kedvelte John Harmon sztoriját, és rendhagyó módon alig 19.000 példány fogyott az első kiadásból. Ennek ellenére a könyv bevételi rekordokat döntött, mert a hirdetők számára olyannyira garancia volt Dickens neve, hogy a különböző reklámokból származó bevétel jócskán felülmúlta a legmerészebb várakozásokat. A Közös barátunk utolsó és egyben legnagyobb megmérettetése azonban az, hogy képes volt megszerettetni magát az olvasóközönséggel, és az eltelt közel másfél évszázad alatt kiállta az idő próbáját.

 

Az Európa Könyvkiadó jóvoltából most először olvashatja a hazai közönség magyarul Dickens tizennegyedik regényét, mégpedig N. Kiss Zsuzsa kiváló fordításában.


Profundus Librum (H. Hanuta Éva) - 2013. szeptember 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!