Főkép

Clive Barker egy páratlanul gazdag fantáziájú író, aki a ’80-as évek végén a Vér könyveivel megújította a horrort (a hatból sajnos csak kettő jelent meg magyarul), de a talán legtöbbek által kedvelt regénye, a Korbács is akkoriban született. Abban fantasy és mese elemek keveredtek a borzalmakkal, valami egészen egyéni és megdöbbentő módon. Az öt részesre tervezett Abarat sorozatra is jellemző a töméntelen sok ötlet és a káprázatos, határtalan képzelőerő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy van olyan jó és fontos, mint Barker korai művei.

 

Abarat egy különös, varázsos világ, benne 25 szigettel (ahány óra van egy napban, plusz még egy), s mind-mind más és más. A legelső regényben ebbe a világba kerül át Haplatán Cuki, a 16 éves csirkevári leányka, akiről idővel kiderül, hogy sokkal, de sokkal több van benne, mint bárki gondolta volna. Ennek megfelelően egyre sűrűsödnek a kalandjai, ám barátai, segítői is akadnak, és mikor a gonoszokkal találkozik, akkor képes velük úgy szembe szállni, ahogy csak egy ember tudna – márpedig pont olyan, mint a mi fajtánk, valójában nem igen fordul elő Abaraton, az emberek az Ideáthoz tartoznak. Vagyis Cuki mindig képes meglepni az abarati népeket.

 

Miközben a történet immáron a harmadik kötetben duzzad, bonyolódik és sűrűsödik tovább, ebben végre nem csak néhány titokra derül fény, de olyan nagyszabású fináléban csúcsosodik ki, amilyet valóban csak kevés író lenne képes kitalálni. Igaz, túl bő 1000 oldalnyi sztorin, ez talán elvárható, pláne egy Barkertől. Itt végre nem csak azt érzi az ember, hogy már megint egy újabb szereplő, már megint egy újabb megfejteni való titok, hanem beindulnak az események, a főgonoszok előlépnek, és nekilátnak nagy tervük valóra váltásának, és Cukiból is előjön, aminek elő kell jönnie. S persze még nincs vége, ez csak a harmadik rész… De ha nem ilyen izgalmas a befejezés, végképp lemondtam volna az Abaratról.

 

Az egyik legfőbb probléma ezzel a sorozattal az, hogy még magyar kiadásban is relatíve sok idő telik el az egyes kötetek megjelenése között (az első két rész 2008-ban illetve ’9-ben jelent meg), de eredetiben ez még durvább: 2002-ben jött ki az első könyv, 2004-ben a második, és ’11-ben a harmadik. És ez azért baj, mert Barker rengeteg szereplőt és helyszínt vonultat fel, melyek egytől egyig sajátosak és különlegesek, de ilyen mennyiségben képtelenség mindre emlékezni.

 

Bár ismételt leírások nélkül is épp elég vaskos a regény, jól jött volna, ha Barker legalább emlékeztet minket arra, hogy hogy néz ki Cuki vagy Mánia Mutter, mert bizony hosszú évek teltek el azóta, hogy elolvastam az előző köteteket, a rosseb se emlékszik már ezekre. De nem csak őket nem mutatja be újra – az új szereplők közül az egyikbe Cuki beleszeret, de jószerével azt sem tudjuk meg, hogy hogy néz ki, nem hogy mégis ki a csuda az a fickó, hogy került egyáltalán oda, ahol belecsöppen a történetbe, és mit eszik rajta a főszereplő. Mert ami kevés szerepe van a történetben, az alapján egyelőre eldobható karakternek tűnik. Persze, majd a folytatásban, de hol van az még?!

 

Az első Abarat regényt az Amerikai Könyvtárosok Társasága minden idők legjobb ifjúsági regényei közé választotta, ami már annál is fura volt, de a további két részben végképp elharapóztak a horror elemek, így 16 éves kor alatt nem szívesen adnám senkinek a kezébe. Persze, Cuki miatt lehet mondani, hogy ifjúsági, de most valahogy… nem is tudom. Kicsit jobban összeszedte magát a lány, mint az előző részben, és nagy változások zajlanak benne is, nem csak körülötte, de közben mintha elvesztette volna az arcát. Már nem gyerek, de felnőtté úgy érik, hogy nem a jelleme, hanem „pusztán” a tudása által. Abarat megmentője kevésbé tűnik érdekes személyiségnek, mint a gonoszok egyik-másika.

 

Barker iszonyatosan sokat markol, de a zöme mintha kicsúszna a kezéből. Meglehet, ha egyszer a történet végére érünk (bár ilyen tempó mellett az olvasónak jó adag szerencsére meg isteni támogatásra is szüksége lehet, hogy megérje a végét), majd rájövök, hogy valójában mindennek oka volt, minden a helyére kerül, és úgy zseniális az egész, ahogy van. De most úgy látom, hogy Barker addig tud igazán hatásos lenni, amíg az olvasója nem olvasott túl sok egyéb fantasztikus művet. Amikor a Korbácsot először olvastam, kb. 16 éves voltam. Minden szempontból jókor jött (a magyar könyvkiadás tekintetében is), de sok évvel később, a második olvasáskor messze nem rázott meg úgy. És ez nem törvényszerű, hiszen mondjuk Michael Ende, Peter Beagle, Ray Bradbury, de akár Neil Gaiman fiatalon olvasott és imádott írásait mai fejjel is szeretem, sőt sokszor még jobban is értem és értékelem, mint anno. De Barker szemfényvesztő, aki a káprázatos trükkjeiből él, miközben, az Abarat esetében legalábbis, a történet egyre csak nyúlik, de minden csavara és bonyodalma mellett sem ad olyan sokat. A nagy számok törvényének megfelelően akadnak itt is remek, emlékezetes sorok, pillanatok, események és szereplők, de ezek száma és mélysége messze nincs arányban az oldalszámmal. Ezzel együtt a regény végére érve úgy éreztem, a fene essen belé, végül is csak jó, hogy elolvastam.

 

Ami a magyar kiadást illeti, sajnos a szerkesztői és korrektori munka újfent hagy kívánnivalót maga után. A fordítói is, de azt gondolom, Maleczki Balázs Miklós olyan brutális munkát vállalt magára, hogy részéről néhány hiba bőven belefér. A tömérdek beszélő név lefordítása önmagában is hőstett, függetlenül attól, hogy van közte jól és kevésbé jól sikerült is. Az egész sorozatnak annyira groteszk a hangulata, hogy sokszor pont az a legeltaláltabb név fordítás, ami a legőrültebbnek, legfurábbnak hat.