Főkép

Nagyon régen mulattam már ennyire jót egy könyv befejezésén, ám mivel a cselekmény erős jóindulattal sem nevezhető különösebben izmosnak – az elbeszélő fiatalember beköltözik egy lepusztult bérház (egykor kupleráj) siralmas, huszonhat (vagyis kétszer tizenhárom) négyzetméteres garzonjába, aztán, hogy odabent térelválasztó függönyt szerelhessen fel, körbejárja a szomszédokat, hátha valamelyikük létrát tudna kölcsönadni neki –, meglehetősen nehéz elkerülnöm, hogy le ne lőjem a poént. Mindazonáltal kísérletet teszek rá.

 

Viszonylag hamar feltűnik, hogy az elbeszélő szemszögéből előadott nem-történetből nemcsak maga a cselekmény hiányzik, hanem az életszerűséget oly sokszor biztosító párbeszédekkel sem találkozhatunk benne. A környezet leírása, az ott lakók jellemzése, no meg a meghökkentő epizódok a galambokkal, csótányokkal és meztelencsigákkal, leginkább az életről és annak ételméről való elmélkedés ürügyei. És ha a megfelelő perspektívát választjuk a világ szemlélésére – márpedig a városi élet szennyesebb oldalának megtapasztalás általi vizsgálata tökéletes rálátást biztosít a legapróbb részletekre is –, csakhamar eljuthatunk a létezés abszolút értelmetlenségének és abszurditásának megállapításához.

 

Gerlóczy Márton Létrájának narrátora hamar megkeseredik, avagy mindössze a maga valójában képes látni már (vagy megint) az életet, az emberek veleszületett gonoszságát és a jóra való törekvés pusztán önvédelmi mechanizmusát (ámde nem egyértelmű hamisságát), ebből fakadóan pedig a – különösen a nagyvárosokat – megrontó, általános képmutatást. És azt a kilátástalanságot, amit a voltaképp vidéki életre született, látszólag eleve kudarcra ítéltetett, nehezen sajnálható szerencsétlenek oltanak a mindent filozofikus mélységekig kielemző szemlélőbe. Rettenetesen nehéz nem azonosulni sajnálatával, esetleg megvetésével az eltékozoltnak ható életek és kitörni képtelen lelkek iránt, hiszen ritka az olyan ember, aki teljesen kritikátlanul képes nézni a züllést, a kallódást, a rögeszmékkel kompenzált frusztrációt – a lecsúszott, önmagukat ki tudja miből fenntartó gettólakókat.

 

Jóformán magától adódik az ellenpont, az ellentételezés – vagyis a vidéki idill. Egy csaknem szürrealisztikusan valószerűtlen, valószínűleg csupán a városi emberek irodalmon vagy egyenesen költeményeken érlelődött képzeletében létező, pásztori falu harmóniája és öröme. A valóságot ugyanakkor mégsem ez az ütköztetés, hanem egy másféle kritika világítja meg, ám épp ennek mibenléte adja a komorsága ellenére finoman fekete humorú kisregény megfejtésének kulcsát. Mert ahogy az élet, ez a mű is rejtély, annyi különbséggel, hogy a fikció a lezártság kegyes hazugságával juttat el minket ilyen vagy olyan, ál vagy valós katarzishoz.

 

A könyv olvasásakor különös bizonyítékát találtam a jungi szinkronicitásnak, avagy a korszellem általános megnyilvánulásának, ugyanis annak ellenére, hogy a Létra mind szándékában (vagyis a használt kódrendszer kiválasztásában) és tematikájában, mind összetettségében és stílusában sokban különbözik Esterházy Péter legfrissebb regényétől, az Egyszerű történet vessző száz oldaltól, mégis mindkettőben található a főszöveghez legfeljebb metonimikusan köthető konyhaművészeti kitérő, valamint a gömbvillám régi magyar elnevezésére, a „matató ménkűre” tett különös utalás, és hiába a kontextusok különbözősége, az elindított asszociációk sora furcsán összefonódott bennem a két mű közvetlen egymás utáni megismerésekor.

 

Már csak azért is ajánlom elolvasásra a rettenetesen eltalált, metaforikus és szimbolikus jelentésekkel terhelt című Létrát, mert valóban komoly kérdésekről szóló, mégis ennyire könnyed szöveget ritkán találni, és ha jobb emberek talán nem is leszünk e kisregénytől, egy kis időre talán könnyebben belenyugszunk mindabba, ami változhatatlan, és próbálunk változtatni azon, amibe belenyugodnunk semmiképp sem szabad. Ám egyszerű szórakozásként is bárki kézbe veheti a kötetet. Nem hinném, hogy csalódna benne.