Főkép

Ha csak annyit mondanék, hogy a kiváló olvasmány, amit ajánlani szeretnék, több mint ötszázhetven éves, egy szerzetes műve és latinból fordították, aligha hinné el bárki, hogy őszintén lelkesedem érte. Ha még azt is elárulnám, hogy a könyvecske eredeti címe Formicarius, vagyis Hangyász, talán valaki az elmegyógyintézetet emlegetné. Pedig a mű, amely eredetileg nagyszabású teológiai összefoglalónak készült, tényleg izgalmas. És nemcsak a filológusoknak és a történészeknek.

 

Minek lehet nevezni, ha nem érdekesnek az esetet, amikor valaki előtt megjelenik halott barátja, s miután jóízűen elbeszélgetett vele, kis szalamanderbőr varázseszközt ajándékoz neki? Ugyanígy izgalmas a látomás-férfiról szóló történet is: főszereplője biztosan szellem, mert a kard nem sérti meg, s úgy hatol át a testén, miként a fuvallat… De szerepel elbeszélés a tolvaj kísértetről, aki megfoghatatlan, az általa elrejtett ruhadarabokat viszont megtalálják a fal egy apró (egér)lyukában, a démon megszállta férfiról, aki hét magzatot pusztított el felesége méhében, a porrá változó ördögkígyóról, sőt, egy elmozdíthatatlan, átokverte szekrényládáról is. És még csak az első három fejezetből soroltam példákat.

 

Johannes Nider domonkos szerzetes (1380-1438) nem túl hosszú élete alatt a démonok, boszorkányok, nekromanták, kísértetek és megszállottak szakértőjévé képezte ki magát. Könyvében – amelynek ötödik kötetét olvashatjuk magyar fordításban A boszorkányok szemfényvesztései címen – összefoglalta mindazt, melyet Európa legokosabb elméi a 15. századig összeírtak és gondoltak a boszorkányságról. Logikus felépítésű és – a kor szemével nézve – igen szakszerű, bibliai idézetekkel megtűzdelt könyvében bemutatta, milyen típusai és fajtái vannak a boszorkányságnak, kik lehetnek boszorkányok, melyek a megszállottság tünetei és hogyan lehetséges kiűzni az ördögöt valakiből.

 

Igen ám: csakhogy kérdés, mi szüksége e mű ismeretére egy mai olvasónak. Hiszen közismert, már Könyves Kálmán Árpád-házi királyunk is kijelentette, még a 12. században: „Boszorkányokról, mivel nincsenek, szó ne essék.” És függetlenül attól, hogy a király valójában nem az összes boszorkányról beszélt, hanem kifejezetten a strigákról, az állattá változni képes varázslókról, lidércekről („De strigis vero, quae non sunt, nulla quaestio fiat.”), s maga sem tagadta a maleficák, a mai értelemben vett boszorkányságot űzők létét – a ma embere biztosan nem hisz Nider éjszakai seregeiben, abban, hogy a boszorkányok keltik a viharokat, hogy a démonok a parázna embert könnyebben rabul ejtik, mert azoknak a lelke ragacsossá válik, vagy hogy egyes embereket az angyalok megférfiatlanítanak…

 

Ez a könyv azonban úgy is olvasható, mint egy késő középkori anekdotagyűjtemény. S miközben sorra vesszük a különösebbnél különösebb történeteket succubusokról és megtévedt papokról, a mánia gyógymódjairól és egy magyar ateistáról, látomásos apácákról és az álomfejtésről, nemcsak jól szórakozhatunk, de fel is tárul előttünk egy nagyon furcsa gondolkodásmód: valami, ami teljesen idegen tőlünk tartalmában, s mégis ismerős struktúrájában. Ezt a könyvet egy okos, humánus, kíváncsi tudós írja, szigorúan elrendezve anyagát, mégis semmi másról nem szól, mint vaskos, lehetetlen babonaságról. Számára azonban megmagyarázza a világ sok ismeretlen létezőjét. Vajon ma mennyiben különbözünk tőle? (Remélem, sokban…)

 

Végül, akit a téma mélyebben is érdekel, a szöveggondozó Klaniczay Gábor utószavának segítségével azt is végiggondolhatja, hogyan járult hozzá ez az egyszerre tudományos és misztikus középkori gondolkodásmód ahhoz, hogy a 16. században megkezdődő, újkori boszorkányüldözésekhez megszülessen az eszmei alapanyag. Megfontolandó, hogy míg Nider nemcsak a boszorkányság szemfényvesztéseiben hitt, hanem abban is, hogy Isten segítségével bárkiből egyszerűen, erőszak nélkül kiűzhető a gonosz, a modern gondolkodású újkor már csak a boszorkányok elpusztításával vélte megmenteni a megszálltak lelkét…

 

S hogy az eredeti cím miért Hangyász? Mert a tudós szerzetes minden fejezetet egy a hangyák életéből vett megfigyeléssel kezd, s ehhez hasonlítja az emberi társadalmat. Ezzel a modellezéssel pedig már nem is áll olyan távol tőlünk, mai olvasóktól.