Főkép

Figyelem! A következő sorok a nyugalom megzavarására alkalmas mondatokat, valamint nyomokban popkulturális utalásokat tartalmazhatnak. Alapelv: nem baj, ha nem érted, szokj hozzá, ez már a 21. század.

 

Bizony, ez már a 21. század, úgyhogy ideje lenne elmerülni az információs szupersztrádának is gúnyolt internet (mit internet, internetek!) világában, egészen addig, amíg jól arcon ver egy méretes lapáttal, hogy legközelebb kétszer is meggondold, biztos szembe akarsz-e nézni a bitek között rejtőző százcsápú cthulhu-hasonmás cyberszörnyeteggel. De aggodalomra semmi ok! Bari Máriusz (a gugliban a Damage von Rock nickkel érdemes keresgélni) megteszi helyetted, majd ő nyomja az arcodba nem kevésbé méretes lángszóróját, hogy négyszáz oldal alatt módszeresen megsüsse az agyad korábban működőképes felét. Feltéve, ha volt egyáltalán ilyen, és nem sorvasztották már el jóval korábban a Facebookként elhíresült középkori pöcegödörrel egyenértékű közösségi oldal csillámfaszlámái és nyancatei. Pedig szükség lehet a még funkcionáló agysejtekre (leginkább azokra, melyek nem épp a Maslow-piramis legalján lébecolnak a pia-szex kombóra várva) a Damage Report olvasása közben, ha meg is akarod érteni ezt az cyberpunk tankönyvbe oltott agyelszívó jövőnézést.

 

Damage elkezdi valahol a brit királyi jövőkutatók állításuk szerint 80-85%-os pontosságú jóslataiból kiolvasni a lehetséges jövőt, ami olyan érzés, mint amikor az arcodba robban egy kaleidoszkóp hajnali három óra tájban másfél liter pálinka és egy kiadós kocsmai verekedés után. Szépen elámulhatunk, hogy most éppen hol is tart a jelen (szintetikus énekesektől a mindenesen eluralkodó virtualitásig), majd közben átgondolhatjuk, hogy tulajdonképpen mennyi felesleges időt töltöttünk is el a fal nézegetésével (természetesen a Facebook falról van szó, de ugye milyen érzékletes kifejezés?), vagy a tumblrön meztelen csajok (a polkorrektség jegyében: meztelen pasik), akarommondani cuki kisállatok videóinak bámulásával. Nem túl vidám képet fest az emberiség jelen helyzetéről (a jövőjéről meg még kevésbé), de azért tudjuk, hogy még nincs késő, még változtathatunk rajta, csak elhatározás szükséges hozzá, és leállunk az idétlen mémekkel. Aztán persze dehogy (a háttérben felhangzó dühös „You maniacs! You blew it up!” üvöltés csupán a képzelet szüleménye, tessék továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló).

 

Majd folytatja az egyes jóslatok megcáfolásával, avagy sorra vételezi, hogy milyen jövőnk nem lesz (a női olvasók hangosan felsírnak az intelligens smink lehetőségétől), de azért valljuk be, többségük nem is fog hiányozni (nekem legalábbis biztos nincs szükségem érzelmek megváltoztatására használható készülékre). Az immár négyes számmal jelzett fejezet (a köldöknézős-borongós bevezetőről cselesen nem emlékeztem meg) pedig egy gyors (nem) tudományos(?)-irodalmi(?) áttekintés (hívószavak: szingularitás, futurepresent, cyberpunk) után átvált Damage saját gondolataira, pontosabban jóslataira: beborul az igazságszolgáltatás, hamisítható a DNS, eltűnik a kézírás, jövőszex és neonnal vésett szopóirányzék (aki kitalálja, utóbbiak mit takarnak, nos, nekik való ez a könyv). Sajnálatos módon nemcsak hogy pontosnak érződnek ezek a találgatások, de megvalósulásukat már most is tapasztaljuk, ami azért elég riasztó vagy legalábbis továbbgondolásra erősen okot adó (feltéve, ha valaki nem érez olthatatlan vágyat a transz- és poszthumán létforma iránt).

 

A „Hack The Humanmeat” fejezet címéből már nagyjából ki is derül, hogy mit várhatunk: kezdetnek például, hogy miként fokozzuk a koncentrációt, milyen eszközökkel (még éppen a legalitás határmezsgyéjén lépdelve) tudjuk fokozni a test képességeit (halljátok vizsgázó egyetemisták?). Persze felmerülhet, hogy mégis mit keres a könyvben ilyesmi – a válaszom rá, hogy nagyjából fogalmam sincs. Létjogosultsága legalább annyira megkérdőjelezhető (mint a Mátrix második-harmadik epizódjának, de igazából azt akartam mondani, hogy), mint a cyberpunk történelemnek is beillő folytatás, de hát ez egy ilyen mű. Damage szépen végigvezeti a kedves (ekkora már elszállt agyú) olvasót a sokrétű műfaj állomásain, kezdve az amerikai, japán, francia és magyar filmgyártás évtizedeitől egészen a zenei palettáig (hallgassatok digital hardcore-t a fülzúgásért!), ha valaki kötelező kultfilmeket keresett, tucatjával találhat.

 

Valahol errefelé adtam fel azon igyekezetemet, hogy könnyedén meg tudjam határozni, mégis miről szólt a Damage Report, mert ilyet egyszerűen nem lehet, annyira sok mindent zsúfolt össze Bari Máriusz ebben a négyszáz oldalban. Nem mintha ne lenne szórakoztató, magam részéről például rendkívül élveztem (nem, nem a huszonöt szótagú szavakat) a közösségi médiáról szóló értekezést (avagy hogyan kezdjünk hozzá egy új Facebook létrehozásához? segítek: sehogy), persze amikor mindent ellepnek a facebookos „jajdecukinekediskikellpróbálni” appok és a twitteres „írjunkidemégvalamit” hashtagek, akkor néha szívesen engedné rá a Halálcsillagot a Földnek is nevezett planétára a jámbor nethuszár. (Már megint hallom a háttérben felhangzó rekedtes üvöltést, de biztos csak annak utóhatása, hogy kisütöttem az agyamat alacsony frekvenciájú hangokkal.)

 

Mondhatnám, hogy nagyon ultramodern könyv a Damage Report (pedig nem az, valójában már a megírása pillanatában elavult saját bevallása szerint is), köszönhetően például a lapok szélére nyomtatott QR-kódoknak (aki mindet lekattintotta a meglehetősen nehézkes technológiával dolgozó telefonjával, az előtt virtuálisan is fejet hajtok), de maradjunk inkább annyiban, hogy furcsa élmény. Olykor döbbenetesen fárasztó, máskor kellemesen szórakoztató (hovatovább humoros) stílusától (és nehézkes mondataitól) hajlamos az olvasó fejét a falba verni (soronként), a meghatározhatatlan mondanivalójától és tartalmától meg alsó határon is egy kiadós szédülést lehet kapni (mint amikor az ember agyát szétverik egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek), de azért el kell ismerni, hogy felrázza az eddig békés transzban szunyókáló olvasó lelkét (harmincórányi ringlispíl a hányatós-okádós fajtából). Ne mondjátok, hogy én nem szóltam.