Főkép

Csak úgy, játékból ránéztem e történetre őfelsége VI. Adijine szemszögéből. E társadalom elitjének legfőbbje szemszögéből. Aki elhiszi: az irányítás határai jobbára az eszközök megválogatásával szabódnak – tehát a cél az eszközpark egésze. Magam, a közvetlen környezetem, a tágabb környezetem, de akár az egész társadalmat is képes vagyok irányítani, ha a megfelelő emeltyűk – adatok, az elemzésük, tervek és hatástanulmányaik egyfelől, másfelől végrehajtó apparátus, technika, kontroll – a rendelkezésemre állnak. Ha bárki fejébe belenézhetek, mindez a rendelkezésemre áll, s ha a hatalmi struktúra maradék nélkül tisztában van ezzel, mindig nálam lesznek a legerősebb lapok. A többi önuralom és a kíméletlenség kérdése.

 

Csakhogy ez egy jól formált hatalmi illúzió. Mindig akad számba nem vehető tényező, mint a naprendszerhez közelítő halálos porköd, amely köp a felsőbbrendűségemre. És lépéskényszerbe hoz. VI. Adijine vagyok – nem a hatodik a sorban, hanem ez a hatodik (fizikai) életem a nyolcból (amit majd a kódbeliek követnek) –, elég tapasztalt vagyok tehát, hogy felmérjem e kényszer követeléseit. A helyzet kulcsa nincs a kezemben, a Fellegvár klánja – a Mérnököké – ül rajta, de legfeljebb háborúzunk érte. Nehézségeket okozhat, hogy páran szervezkednek, néhány tudós okoskodik, hogy ismét akadt egy a kódot manipulálni képes látó - még ha csak egy gyerek is -, de mindez akadály, amit le kell küzdeni. A kód, a közösségi adatbázis mélyén a káosz lakik, s egyre nagyobb mértékben uralja el azt – az életünkbe immár genetikai szinten épült „implantok” által elérhető virtualitás szokatlanul viselkedik. S az ősi örökség, a felhőkbe nyúló tűtorony körül gyülekező genetikailag módosított (lelkek menedékéül szolgáló?) madarak, a hárpiák is egyre furcsábban viselkednek. De még mindig a kezemben vannak az aduk, Serehfa egyetlen hatalmi tényezője én vagyok továbbra is.

 

Játszom itt, az egyik jelentékenynek nem is mondható szereplő szemszögével, hogy próbáljam érzékeltetni, mennyire pazarul összerakott világban esnek a kalandok megint – hogy megint hányféle értelmezési szintet vegyít mesterien Iain M. Banks. Szeretem ezeket a diktátor-hőseit, már az író Kultúra-világában is ezek a figurák kötötték le a legtovább a figyelmem – mert ők illusztrálják a legfappánsabban, mit is gondol az író az irányításról és határairól. A jól válogatott főhősök szokásos csapata: a bennfentes, a kulcsfigura, a különböző alakokban mindig feltűnő szuper-én, s az eseményekbe csöppent kisemberek tetteit nem mesélném - aligha állnám meg, hogy ne sztorizzak a regényből. S azt már korábban megtanultam: Banks könyvei lapról lapra olvasva adják ki a leghatásosabban az ízeik. Nem mesélem a kalandokat – nem mintha nem lenne a maga módján a Félemmetes géjpezet cselekmény-íve is kiszámítható; a sokszereplős, sok szálat egybefűző mesék valóságérzeten-erőszaka persze hogy ismerős lehet akármelyik űroperából – nem ez adja a könyv erejét. Világkatasztrófát hárítani akaró kavarások és mélyebb rétegben a véletlent használva kizáró örök „okkal történik minden” – egyfajta irodalmi holisztika az író-lombikban; a „minden mindennel összefügg” modellje nyakon csíphető itt is. Akárcsak az irányítás határaival kapcsolatban: ezekbe sem fér – megint nem fér – az egész világ.

 

De Banks egyre ügyesebben próbálja belegyömöszölni mégis – legalább az érzetét. A cselekmény bomlásával épül előttünk a látomás, és ott a legteljesebb, ahol nyitva marad. Ahol kételyeket hagy. Mi a valóság szintje, ha ismételhető az élet? Miért csak nyolcszor ismételhető? Mit jelent a kupolába épült város-világ? S hogyan magasodik – mégis – a felhők fölé belőle a tűtorony? Miért hatalmasak a regény lapjain feltűnő állati (fél-állati, félig mitologikus) létformák? Meddig terjed, milyen törvényszerűségek szerint, s hogyan réteges a virtuália? A kérdések javát fel sem teszem – Banks legerősebb húzása megint, hogy világát a cselekménnyel együtt „meséli”, s nem meséli el (mégse) teljesen. Ami és ahogyan kibomlik gondolkodásra késztet – sőt, sajátossága, hogy végiggondoltatja a saját világom „szintjeinek” érzékelésével kapcsolatos kérdéseket. Banks úgy mellesleg a létemben bizonytalanít el – s ez messze túlmutat megint a puszta űroperai szórakoztatáson.

 

Szerettem Gadfium, a tudós fanyar, kíváncsi közönyét. Az Asura gyermeteg önmagára ébredését. Sessine gróf vándorlását a maga purgatóriumában. Elviseltem volna többet Pieter Veltesseri gyengéden bölcs humorából. És a végére egészen megszoktam Latra, a kiskamasz-látó butabeszédét is. Segített, hogy általában a prózán száguld a szemem - csak ha verset olvasok, mondom ki magamban a szavakat -, elég hamar ráéreztem a másféle nyelvtan ritmusára, s így ritkán olvastam félre a „1/2reírt” szöveget. De ezt bocsátottam meg a legnehezebben az írónak. Annyiféleképpen lehet a zsenialitás egyéb szinteken „korlátozott képességeit” ábrázolni – sokféleképpen lehet valaki nyelvben hiányos; s ez itt csaknem a legkönnyebb út. Viszont gratulálok Gálla Nórának, sikerült „1fajta” terminológiát összeraknia Latra rémületes mondataihoz.

 

Szíven ütött, hogy Banks halálos beteg. De bár eltanulhatnám tőle azt az eleganciát, ahogyan ezt is kezeli. Ne ezért olvassátok el a Félemmetes géjpezetet, vagy akármelyik Kultúra-regényt. Hanem mert jók. Egy gazdag fantáziájú, nyitott szemű mesélő mesél bennük ébresztő meséket. S olyan jól mesél, hogy az sem baj, ha tudjuk a mese végét.

 

Részlet a regényből