Főkép

Bernard Cornwell brit írót talán már nem nagyon kell bemutatni senkinek, hiszen magyar nyelven is elérhető szinte az összes eddig megjelent kötete, hála az Alexandra és a Gold Book évek óta tartó erőfeszítésének. Az 1944-ben Londonban született szerző először történelem tanárként kereste a betevőt, 1981-től viszont már hivatásos íróként hódította meg az olvasókat történelmi témájú fikciós regényeivel. Ezeken kívül írt még néhány modern kori thrillert is, amelyek mindegyikében fontos szerepet kap a vitorlázás, köszönhetően a szerző tenger iránti vonzódásának. Legnagyobb lélegzetű – legelső és leghosszabb – műve az eddig huszonnégy részes Sharpe-sorozat. Gondos kutatómunkával megalapozott történelemtudományi és harcászati tudása, egyéni, erőteljes hangja, tömör, lényegre törő stílusa és főleg a férfi olvasókat megmozgató témái miatt az olvasók világszerte izgatottan várják a könyveit.
 
Cornwell minden könyvének végén van egy pár oldalas történelmi összefoglaló, amiben fellebbenti a fátylat azokról a történelmi tényekről – vagy épp bizonytalanságokról –, amelyek felkeltették érdeklődését kutatás közben. Ezekből a jegyzetekből, amik egyébként sokszor még a könyveknél is érdekesebbek, megtudhatjuk, hogy könyvei általában a legapróbb részletekig – szereplők, események, számadatok – alaposan dokumentált, vélhetőleg valós adatok alapján íródtak. Kivételt képez a szerző Excalibur-sorozata, ami inkább fantasy, mint történelmi fikció és a Stonehenge című könyve, hiszen abból a korból értelemszerűen nincs írott információ. Ennek ellenére mindazt, ami a régészeti kutatásokból kideríthető, azokban a könyveiben is felhasználta.
 
Jogosan feltételezheti tehát az olvasó, hogy a IX. század fordulója körül játszódó Angolszász históriák megírását az angol régészek és történészek által régóta dokumentált, jól ismert tények és források garmadája segítette. Cornwelltől most megtudhatjuk, hogy az 1066-os országegyesítés előtti – és a Római Birodalom bukása utáni – Anglia történelme mintha nem is létezne, annyira kevés hiteles adatot tudnak róla (nagyjából, mint mi a saját Honfoglalásunkról, hiszen arról is csak jobban-rosszabban megalapozott feltevéseink vannak). Egyetlen írott forrása létezik ugyanis ennek a Sötét Kornak is hívott időszaknak, mégpedig az Angolszász Krónika. Azt viszont minden kolostor saját maga írta, tehát ahány kolostor, annyi Krónika létezik. Mindegyik példány tele van olyan, a középkori babonás emberek által szentül hitt igazságokkal, mint például, hogy 793-ban egy tűzokádó sárkány pusztította végig az ellenség által amúgy is sanyargatott, elszórt angol királyságokat. Ezért a történéseket nézve talán nem olyan meglepő, hogy Cornwell sorozata is jórészt fikció, ellenben a szereplők majd’ mindegyike valós személyiség. Annyira, hogy a főszereplő Bebbanburgi Uthred a szerző nagyon-sokadik ükapja, és a Cornwell-család ősi fészke – a northumbriai Bebbanburg, amit Uthred oly szenvedélyesen akar visszaszerezni immár hatodik kötete –, az angolszász megszállástól egészen a normann hódításig, tehát jó öt-hatszáz évig a család kezén volt, ettől függetlenül Uthred jogos bosszú-története teljesen légből kapott.
 
Az Angolszász históriákban – aminek hatodik kötete a Királyok alkonya – egy fiatal szász nemes, Bebbanburgi Uthred szemén keresztül követhetjük nyomon Nagy Alfréd (849-899) wessexi király dán hódítók fenyegetésének árnyékában folytatott országegyesítési törekvését. Ebben a részben Uthred már koros harcosként jelenik meg, hiszen lassan harminc éve küzd folyamatosan az egységes Anglia eszményéért – ami egyébiránt neki semmit nem jelent. A Királyok alkonya a 898 és 902 közötti eseményeket meséli el, tehát az Alfréd király halála és utóda, Edward király uralkodásának első éveiben történt eseményeket.
 
Cornwell könyveire az a legjellemzőbb, hogy az elejétől a végéig különböző csaták naturális, brutális, nyers leírásaival találkozhatunk, és persze Anglia kialakulása sem ment végbe vér nélkül. A hét kisebb-nagyobb királyság, tehát Wessex, Kelet-Anglia, Cent, Northumbria, Sussex, Essex és Mercia ellentéte annyira jelentős, hogy ha komolyabb háború nélkül telik el egy-két év, azt a vidék lakosai már értetlenkedve szemlélik. A királyságok területi megosztottságukon túl nemzetként sem egységesek. Két nagy nép, a hódító barbár dánok (vikingek) és a már jórészt keresztényekből álló angolszászok állnak egymással szemben, a csak alkalmanként felbukkanó, és inkább csak zavaró, mint birodalomformáló erőt képviselő skót és walesi nép viszont nem sok szerepet játszik az eseményekben. A politikai szál a résztvevő ellenére sem túl intrikus, kimerül annyiban, hogy ideig-óráig tartó szövetségeket kötnek az épp nem annyira szemben álló felek egy harmadik ellen, de ezen szövetségek tartósságában eleve nem bízik senki.
 
A kulturális és származásbeli különbségek mellett a vallási ideológiákban is alapvető eltérések mutatkoznak. A pogány dánok a Valhallát remélik elérni, ezért pedig harcolniuk kell egész életükben, és a végén karddal a kezükben kell elbukniuk, a keresztény papok viszont megbocsátást és könyörületességet prédikálva szítják a feszültséget, tömik arannyal a zsebüket, vagy a hit erejével, prédikátorokkal és hittérítőkkel próbálják a dánok jelentette fenyegetést orvosolni. A zseniálisabbnál is sokkal jobban sikerült csatajeleneteken kívül a sorozat legérdekesebb aspektusát Uthred karakterének kettőssége adja. Ő ugyanis harminc éve hűséges alattvalója a hithű, buzgó keresztény Alfréd királynak, a sors szeszélye folytán mégis az északi vikingek vallását követő Thor-hívő válik belőle, míg az ájtatoskodó vallásosságot szívből megveti. Cornwell ugyan leszögezi, hogy a kereszténység – és Alfréd – ereje nélkül sosem alakult volna ki az egységes Anglia, de közben szimpátiája érezhetően Uthredé, jó tollú íróként pedig igazán nem nehéz elérnie, hogy a mi szimpátiánkat is elnyerje ez a minden alakoskodástól mentes, erkölcsös, egyenes és megtörhetetlen pogány berzerker.
 
A könyv mindvégig akciódús, izgalmas, fordulatos és feszültséggel teli. Cornwell vitán felül az egyik legjobb a háborús történelmi fikciókkal foglalkozó írók közt. A frappáns párbeszédeket, a csataleírásokat – amikből egyébként a könyv első felében kicsit kevesebbet fogunk találni, mint az előző részekben – és a lényegre törő leíró részeket könnyű és egyúttal öröm olvasni. Az oldalak pillanatok alatt pörögnek át az ujjaink közt, néhány dolog mégis megnehezíti az olvasó dolgát, de ezek egyikéről sem a szerző tehet. A könyv rengeteg mellékszereplővel dolgozik, akiknek neve jellemzően A-vel kezdődik – Athelstan, Athelbert, Athelred, Athelbald, Athelflad, Athelgifu, Alfthryth –, ha pedig nem, akkor W-el, de általában egy a abban is fellelhető valahol. A szöveg gyors olvasása közben sokszor fogjuk azt érezni, hogy azt sem tudjuk megmondani, hogy épp melyik két szereplő beszélget. Azt pedig, hogy ők kik is a könyvben, néha szintén nem könnyű megmondani. A seregek wessexi vagy merciai hadmozdulatainak nyomon követése sem mindennapi feladat. A kis falvak, folyókanyarok és burgh-ök (erődítmények) nevei talán a megszállott anglománokon kívül senkinek nem adnak támpontot, ráadásul a IX. századi nevükkel és írásmódjukkal szerepelnek a könyvben – aminek az elején van egy térkép és egy három oldalas névmutató a fontosabb helyszínek modern nevével –, és ezekbe a nevekbe, vagy lehet, hogy helyesebb, ha azt írom, nyelvtörőkbe bizony könnyen belezavarodik az ember.
 
Cornwell sohasem mondta meg pontosan, hány részesnek tervezi az Angolszász históriákat (valószínűleg összesen hét-nyolc részes lesz Uthred története mire a végére ér), mindenesetre a tisztes középkorból lassacskán kiöregedő főszereplő ősei kastélyának visszaszerzését még el sem kezdte. Ami viszont rossz hír neki, az jó hír az olvasóknak: lesz még maszkulin, Uthredes, vikinges, pajzsfalas, véres, keserű-bús, egyházellenes Cornwell könyv. A regénysorozatot a csak fantasyt fogyasztó olvasóktól kezdve a történelmi vagy háborús témájú könyveket előnyben részesítőkig nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, csalódni nem lehet benne – ahogy eddig a szerző többi munkájában sem nagyon.