Főkép

Hogyan is kezdődtek Borbíró Borbála, a magyarországi Vámpírkutató Intézet tudósának kalandjai? Mint mindennek, ennek is története van. Az írónő egyik kedvenc sorozata, az Anita Blake, vámpírvadász kezdett olyan irányt venni, ami neki nem tetszett, amikor pedig ezt a férje előtt is hangoztatta, azt a választ kapta: „Akkor írjál jobbat!” Ő pedig belekezdett és alkotott, majd egy pályázaton elért előkelő helyezés nyereményeként sor kerülhetett az első rész, a Vámpírok múzsája megjelenésére, most pedig már a második kötetet vehettem a kezembe. A cselekmények szervesen kapcsolódnak az előző kötet eseményeihez, a sorozat olvasási sorrendjének betartása tehát erősen ajánlott.
 
Bori megérdemelt szabadságát tölti, mindennapjainak egyhangúságát csak apró kellemetlenségek zavarják meg, amelyek idővel sokasodni kezdenek, Boriban pedig felmerül a gondolat, hogy elátkozták. Állításán először mindenki csak mosolyog, de idővel bebizonyosodik, hogy a feltételezés reális, a helyzet pedig egyre komolyabb.
 
Az első kötet után nagyon kíváncsi voltam Bori következő kalandjára. Hogy mire számítottam? Arra a fergeteges humorra és stílusra, amit az előző kötetben megismertem. Nos, megkaptam. Az eseményekre nem jellemző a túlzott akció, inkább a karakterek kerültek előtérbe, ennek ellenére Bori és Attila lelki változásai, az átok hatásának leírása, valamint okozójának felkutatása és a megszüntetése érdekében az idővel vívott kétségbeesett harc végig lekötötte a figyelmemet. A korábban megrajzolt világ tovább színesedett, feltárult táltosunk és a Hajós dinasztia féltve őrzött titkainak egy része, valamint a vámpírok egyik ősi rituáléjára és annak hatásaira is magyarázatot adott a regény. Tette mindezt úgy, hogy olvasás közben végig mosoly ült az arcomon, mert poénokban és utalásokban most sem volt hiány.
 
Bori és Attila eddigi kapcsolatát a szócsaták hevességével lehet a legjobban jellemezni és nincs ez másként most sem. A szóváltások mennyiségét és a kapott élményt figyelembe véve ez a kötet messze felülmúlja az előző részt. Az átok miatt Bori néhány szituációban elesettebbnek tűnt a számomra, de ez persze csak egyes cselekedeteit gátolta, egyébként is csípős nyelvét nem fogta vissza. Attila a korábbi események következményeként egy teljesen új oldaláról mutatkozott be. Képességei feletti uralma ugyan megingott, döntései sem teljesen érzelemmentesek, de személyisége ettől sokkal érdekesebb lett a szememben, lényegesen emberibb és érzékenyebb.
 
Már az előző rész olvasásakor is éreztem az írás különlegességét, de ebben még jobban megkedveltem a főszereplőket és a történet hátterét adó alternatív Magyarországot. Könnyed, humoros, ugyanakkor érdekes és nagyon ötletes történetet vehettem a kezembe, amely a szórakoztató jellege mellett rengeteg rejtett információt és finom utalást is tartalmaz a figyelmes olvasó számára. A piacon fellehető urban fantasy kínálatban mindenképpen üde és egyedi színfoltot jelent a regény, amit pedig továbbra sem szabad elfelejteni, hogy ízig-vérig magyar, amire már az általam olyannyira imádott szlogen is utal: „Magyar nyakba, magyar szemfog!” Remélem, nem kell sokat várnom a következő kalandra.