Főkép

Még az SFmag januári megjelenés-latolgató cikkében figyeltem fel Gaura Ágnes regényére, az Anita Blake-párhuzam - kedvenc vámpírvadászom pornószínésznővé való lesüllyesztését soha nem fogom kiheverni -, a főhősnő megkapó neve és a magyar helyszín miatt, így azonnal kaptam a lehetőségen, amikor alkalmam nyílt elolvasni a történetet.
 
Sok olvasóhoz hasonlóan a kizsigerelt vámpírmitológia miatt bennem is volt némi félsz, de a könyv második oldalától végem volt és konstans Borbíró Bori-rajongóvá váltam; a kezdeti Anita-féle déja vu hamar tovatűnt, és átvette a helyét ez a málnapálinka-rajongó, eredetileg bölcsész vámpírszociológus, aki a tanulmányoznivaló vérmintát vérszívókkal vívott dartsversenyen szerzi be, lángvörös a haja és végzett egyiptológus. Szerettem a karakter kettősségét - Bori egyrészt nagyon művelt, okos, intelligens nő, nemzetközi szaktekintélynek számít, és csípős nyelvével, talpraesettségével minden emberi- és nem emberi lénnyel szemben képes megvédeni magát. Ugyanakkor a páncél mögé is bepillantunk, és megtudjuk, hogy Bori nagyon magányos; munkája elszigeteli a hétköznapi életet folytató ismerőseitől, barátaitól, csupán a szakmabeliekkel tud a körülményekhez képest normál kapcsolatot fenntartani, legjobb barátnőjével főleg chaten beszél, és pasija is csak virtuális szinten van.
 
Borbíró kisasszonynak végül egy balszerencsés fordulat hozza el azt a változást, amely kibillenti ebből az egy helyben toporgó állapotból, ugyanis az új kormánynak köszönhetően – amelynek egyik kellemetlen mellékhatása a jó magyar szokás szerint bevezetett új adónem, a véradó, ezen nagyot nevettem – megszűnik munkahelye, a Vámpírkutató Intézet.  Főhősünk alig issza le magát a sárga földig önsajnálatában, érdekes ajánlatot kap: felvételiznie kell a tanácsadó IQ-vámpírok közé, hogy minél több információt kiderítsen egy titokról az emberek számára, busás honoráriumért és páratlan szakmai lehetőségért cserébe.
 
Nem túlzás, nem ámítás: minden sorát imádtam a regénynek. A fentebb ecsetelt Vámpírcsapoló Bori-imádatomon túl a többi szereplőt is a szívembe zártam, főleg főhősünk főnökét, Attilát, riposztozásuk kiapadhatatlan röhögésforrás; de az agyas agyarosokat is megkedveltem, az egyik szereplő, aki más mitológiai vonásokkal is össze van kapcsolva, különösen tetszett, remélem, még olvashatunk róla a későbbiekben. A világábrázolásában felfedezhető Laurell K. Hamilton hatása, ez keveredik a görög és egyiptomi mitológiával, valamint a magyar elemekkel – egy mondattal elintézve ez szörnyű katyvasznak hangzik, de az írónő nagyon jó világot alkotott (az Esélyegyenlőség nevű szórakozóhely és a Hajós dinasztia egyszerűen pazar), látszik, mekkora műveltség és tájékozottság áll a regény mögött, és akkor még nem szóltam az irodalmi és történelmi elemzésekről, meg a tipikus bölcsész rivalizálásokról.
 
De a könyv legnagyobb „egzotikumát” az adja, hogy annyira jellegzetesen magyar, a málnapálinkától és a Suzuki szolgálati kocsitól kezdve a mentalitáson át a bürokratikus ügymenetig. Még a vámpírok is magyar nevet kaptak, semmi Louis-Francois meg Szergej Ivanov, helyette van Béla (rögtön három, Tetves, Fülnyaló és Bőrkabátos Béla), Koppány, Ledér Lili, Ügyvéd Hanna, és nem holmi kilúgozott vérszipolyokról van szó, ezek tisztes, originál vámpírok. Vagyis, aki egy eredeti, humoros, vagány vámpírregényt szeretne olvasni, annak nyugodt szívveréssel ajánlom a Vámpírok múzsáját. Ha minden igaz, a folytatás még idén megjelenik, a kiadó honlapján pedig elolvasható a trilógia előzménynovellája.