Főkép

Amióta világ a világ, mindig születtek Sherlock Holmes-folytatások. Sokan mintázták saját nyomozójukat a pipázó tanácsadó detektívről, vagy idézték meg Holmest főszereplőjükként. Ám bármilyen jók is ezek a folytatások, még a legkiválóbbak sem szabadulhatnak az epigon, az utánzó jellegtől. Persze a kísérletező szépirodalom is felhasználta a nagy detektív figuráját, így találkozhatunk Holmesszal például a spanyol Rafel Marín polgárpukkasztó regényjátékában, a Sherlock Holmes és az Einstein-gyárban (Elemental, querido Chaplin, 2007). A hasonló könyvek azonban, még ha látszólag be is tartják a detektívregény-írás szabályait, mindig túllépnek a Holmes-történetek eredeti műfaján, a krimin. Kérdés, lehetséges-e egyáltalán, hogy egy író úgy írjon vérbeli szépirodalmat Holmes főszereplésével, posztmodernet ráadásul, hogy az izgalmas detektívtörténetként is olvasható legyen? Jamyang Norbu, az egyik legismertebb kortárs tibeti író szellemes könyvével, a Sherlock Holmes Tibetben-nel egyértelmű igent felel a feltett kérdésre.
 
Az 1944-es születésű Norbu egyszerre otthonos a keleti (tibeti-indiai) kultúrában, ahová fiatalkorának élményei és nemzetisége kötik, és a nyugati (angolszász) világban, hiszen rengeteget utazott, jelenleg pedig az USA-ban él, s műveit is angol nyelven publikálja. Különleges regénye sokkal több, mint Sir Arthur Conan Doyle világának és hőseinek feltámasztása egy újabb kalandra: önmagában is érvényes szépirodalom, intertextuális játék, egyszerre szabályos krimi és filozófiai regény.
 
A mű kerettörténetének írója maga a szerző, Norbu, akinek lhászai barátja talál rá egy hatalmas kéziratcsomóra. Az emlékezések írója Huree Chunder Mookherjee, a 19. századi tudós, felfedező, brit kém – és fikciós alak, akinek kalandjait Rudyard Kipling örökítette meg fantasztikus India-regényében, a Kimben (1901). Kipling és Doyle két képzelt világa fonódik tehát össze a történetben elképesztően költőien, eredetien és állandó meglepetéseket okozva az olvasónak. A Holmes-korabeli, gyarmatosító Indiának nincs jobb ábrázolója Kiplingnél, Kiplingnek sokak szerint nincs szebb könyve a Kimnél: ezt a regényvilágot hozzákötni az Indiába és Tibetbe látogató másik regényhős, Holmes univerzumához elképesztően hiteles, eredeti és posztmodern ötlet. Norbu azonban ellenáll annak, hogy a két regényalakot ódon papirosfiguraként kezelje: mindkettejük személyiségét tiszteletben tartva szabályos vezetésű, hiteles és bonyolult történetet kerekít róluk, amely zárásában egyszerre vezet kalandregényes izgalmakhoz és a létezés értelmén és módján való töprengésekhez.
 
A Sherlock Holmes visszatér című Doyle-novelláskötet A lakatlan ház című elbeszélésében Holmes beszámol róla Watsonnak, hogy miután az egész világ halottnak hitte a Moriarty professzorral folytatott utolsó harca után, két évig utazgatott Tibetben Sigerson néven. Ezt az információt használja fel Norbu, könyve ezeknek a hiányzó éveknek a története. Holmes találkozik a bengáli kémmel, aki afféle Watsonként védelmezi és kíséri át Indián, el Tibetbe majd a titokzatos Sambala Jégtemplomába. Közben állandóan keveredik a valóság és a fikció: egyformán szereplője a könyvnek Kipling másik, brit kém hőse, az okos Strickland (kalandjai java magyarul az Indiai történetek című Kipling-novelláskötetben olvasható) és a valóban létezett tizenharmadik dalai láma. Ráadásul Norbu, hűen ahhoz, hogy Holmes inkább rövidebb terjedelmű elbeszélésekben mutathatta meg képességeit, három frappáns bűnesetet kapcsol össze a regény három részében.
 
Az olvasás folyamatos élvezetét egyedül az egyébként igen szépszavú fordítás rontja el kissé. A könyvet teljesen Kipling-szemszögből magyarították: a Kim-idézetek pontosak, még egy indiai szószedet is került a könyv végére. A fordítónak azonban a Sherlock Holmes-világ teljesen idegen volt és az is maradt. Minden jegyzet, amelyben a fikció szerint Huree hivatkozik Watson „tévedéseire”, korábbi esetekre, ismerős szereplőkre, pontatlanul van fordítva. Például: Norbu egy óriás vörös piócát is belekever a történetbe, hogy narrátora megjegyezhesse: „Vajon lehet-e ennek valamilyen kapcsolata A nagy piócaundorító történetével, amelyet dr. Watson említ a The Golden Prince című kalandhoz írt bevezetésében?” Ezzel csak az a baj, hogy az említett bevezetés „a vörös pióca undorító esetét” emlegeti (nem véletlenül épp vörösről írt Norbu), a szöveg angol címe pedig nem Prince, hanem The Golden Pince-Nez.... Aki ezt a magyar mondatot lefordította, életében nem nyitott ki egy Sherlock Holmes-kötetet sem. Kár, mert ezzel majdnem sikerült tönkretenni Norbu egyik mulatságos megjegyzését és cinkos-mosolygós módon használt intertextusát. Szerencsére csak majdnem.
 
Ettől függetlenül minden Kipling- és Holmes-rajongónak bátran ajánlom a kötetet. Igazi, játékos irodalmi élvezet minden sora, detektívregény-olvasata pedig a maradéktalan szórakozást is biztosítja. Ha félreteszik precizitásukat, még a Holmes-tudósok is szeretni fogják a Sherlock Holmes Tibetbent.
 
(A fentiekhez annyit tennék hozzá, hogy tavaly magyarul is megjelent az első, HIVATALOS, a jogtulajdonosok által engedélyezett Holmes-sztori, a tehetséges ifjúsági szerző és forgatókönyvíró tollából. Anthony Horowitz rögtön regény írt A selyemház titka címmel. – a szerk.)