Főkép

A képzeletbeli barát olyan lény, akit csak elképzelője (jellemzően egy gyermek) lát. Azt állítani, hogy akinek ilyenje van, az pszichésen sérült, alighanem durva általánosítás volna, de nyilvánvalóan valamiféle hiány megszüntetésére szokás képzeletbeli barátot kitalálni. A regény kilencéves főszereplője, Max viszont valóban problémás gyerek. Autisztikusnak mondják (noha a regényben nem esik szó arról, pontosan mi is lehet a baja), ami az esetében rögeszmés, kényszeres viselkedésben, a hétköznapi ember számára átláthatatlannak tűnő szabályokban jelenik meg. Például képtelen elviselni, ha bárki megérinti – legyen bár a saját édesanyja… Viszont bizonyos dolgokban zseniális – így például olyan képzeletbeli barátot teremtett magának, aki már öt éve mellette van, és olyan dolgokat tud, amikről a képzeletbeli barátok zöme nem is álmodhat. Budo a neve, ő meséli el kettejük történetét.
 
Budo, mivel Max így képzelte el, képes átmenni a bezárt ajtókon, és sosem alszik, és mikor ember barátja nincs ébren, ő szívesen eljárkál a közeli benzinkútra, meg az iskolában is kedvére csatangol. Van néhány ember, akit nagyon szeret Maxen és szülein kívül, különösen az egyik tanárnő, akinek egyszerűen imádja az óráit. Csupán egy apró része a regénynek, amikor Budo a tanárokról beszél, ám azt minden pedagógusnak el kellene olvasnia! De tizenéves kortól kezdve bárki megtalálhatja benne a hozzá szóló üzenetet.
 
Valójában igen sok dologról szól ez a regény. Eleve elgondolkodtató, hogy láthat minket egy olyan lény, akit egyedül a kitalálója érzékel, illetve hogy milyen lehet ilyennek lenni. És vannak pillanatok a regényben, amikor úgy érzem, nem is egy képzeletbeli barátról szól, hanem bárkiről, aki úgy van jelen, úgy segít, úgy szeret, hogy azért nem vár, talán nem is várhat cserébe semmit. Volt, hogy úgy összepréselte szülői szívemet, hogy levegőt is alig kaptam. De felfogható úgy is, hogy mennyi ember van, akit talán egyetlen más ember sem lát, érzékel, akivel senki nem foglalkozik…
 
Ám ez csupán a nagyon sokadik rétege, olvasata a regénynek. Elsősorban a barátságról, a szeretetről és az elmúlásról szól. Arról, hogy egy képzeletbeli barát megpróbálja megmenteni nagy-nagy bajba került ember barátját, mert ő az egyetlen, aki képes erre. Már ha képes. Hiszen ebben a világban nem érzékeli senki más, nem tud semmit megmozdítani, Max maga olyannyira befelé él, hogy meg sem érti, mi zajlik körülötte – és Budonak végeredményben fel kell áldoznia önmagát, ha meg akarja menteni a fiút…
 
Budo, ahogy az egy képzeletbeli barát esetében logikus, kb. ugyanazt tudja, és úgy viszonyul mindenhez, ahogy Max. Ennek megfelelően a szöveg rövid mondatokra épül, és rengeteg ismétlés van benne. Ez bizony idegesítő is tud lenni. De így alighanem hiteles képet kapunk arról, hogy mi zajlik egy autisztikus gyermek fejében, illetve hogyan érzékeli a világot. Nem vennék rá mérget, hogy tényleg az a nem normális, akit annak könyvelnek el, pusztán mert más, mint az átlag, de az biztos, hogy a többség által kialakított világban nagyon nehéz léteznie valakinek, aki képtelen ugyanazon szabályok szerint élni.
 
Mark Haddon különféle díjakkal elismert regénye, (az) A kutya különös esete az éjszakában szintén egy autista gyerekről szól, adja magát a párhuzam, mégis sok a különbség, és nekem őszintén szólva Matthew Dicks regénye jobban tetszett. Nyomasztó és bosszantó volt sokszor, de végül minden apró részlete a helyére kerül, és a befejezés túlzás nélkül katartikus. Nem is csak a legvége miatt (amit mindenki úgy értelmezhet, ahogy neki jól esik), egyszerűen az önfeláldozás és szeretet tanítása okán.
 
Egyúttal arra emlékeztet a regény, hogy az, amit hiszünk, létezik. A gondolat, a képzelet teremtő erejéről szól, amivel betegséget épp úgy csinálhatunk magunknak, mint boldogságot. Vagy képzeletbeli barátot, aki segít, noha úgymond nem létezik. És hogy épp ezért egyáltalán nem mindegy, mit gondolunk az élet és halál dolgairól. És hogy nem mástól kell várni, hogy értelmet találjon a mi saját életünkben (és halálunkban), mert ez a mi dolgunk.