FőképHenry James klasszikus regénye egyszerre rémtörténet és a rémtörténetek kiforgatása-újraértelmezése (helyenként már-már úgy tűnik: paródiája). A kerettörténetben megismerünk egy előkelő társaságot, melynek tagjai kísértethistóriák mesélésével mulatják az estéket. Egy napon a társaság egyik tagja bejelenti, hogy a birtokában van egy különösen félelmetes történet, amelyet egy hajdani jó ismerőse hagyott rá. A többiek kíváncsi unszolásának engedve a férfi elküldet a történetért, majd amikor a régi, kortól megsárgult dokumentum megérkezik, felolvassa azt a társaságnak.

Innentől kezdve a kerettörténet szereplőiről szó sem esik, a könyv további része maga a (kísértet)történet, ahogy azt annak hősnője átélte és lejegyezte. A fő történet főszereplője egy fiatal, élénk fantáziájú lány, aki nagy bátran elvállalja a nevelőnői posztot a kies angol vidéken fekvő Bly kastélyban – annak ellenére, hogy már a megbízatás körülményei sem éppen bizalomgerjesztőek: mint a lány munkaadója elmondja, a korábbi nevelőnő sajnos életét vesztette, majd azt is hozzáteszi, hogy neki olyan alkalmazottra van szüksége, aki minden problémát hajlandó egyedül megoldani, őt pedig soha, semmilyen körülmények között nem zaklatja.

Az ifjú nevelőnőnek hízeleg munkaadója bizalma, s úgy érzi, képes lesz megbirkózni a rá váró feladatokkal – ám mint kiderül, még sincs egészen felkészülve arra, ami Bly-ban vár rá. Már az érkezése napján különös, rossz érzés keríti őt hatalmába, amely azonban egy időre eloszlik, amint megismeri két elbűvölő, szeretetreméltó és okos tanítványát, minden nevelőnő álmát, Miles-t és Florát. Ám az idill nem tart sokáig, a lány ugyanis hamarosan rejtélyes jelenségekre lesz figyelmes: időnként egy idegen férfi és női alakot lát a házban és a ház körül, s hatalmába keríti a meggyőződés: a jelenések a tündéri gyermekek megrontására törnek, neki pedig szent kötelessége, hogy megvédje őket az ártó szellemektől, amelyeket, úgy tűnik, rajta kívül senki sem érzékel – vagy talán mégis.

Henry James mesterien és egészen zavarba ejtő módon kelti a feszültséget a történetben, és állandó bizonytalanságban tartja az olvasót. Például rengeteg egymásnak ellentmondó részletet illeszt a történetbe: elég csak az olyan apróságokra gondolni, mint hogy a nevelőnő egy alkalommal azt állítja, képtelen lenne leírni a számára megjelenő férfialak külsejét, mondván, hogy az olyan „semmilyen”, a következő mondataiban mégis a legapróbb részletekre kiterjedő leírást ad a jelenésről. James emellett folyamatosan kétségeket ébreszt az egyes szereplők őszinteségével, „ártatlanságával”, motivációival és épelméjűségével kapcsolatban: a gyerekek hol csodálatosan romlatlan angyalkáknak tűnnek, hol pedig gonosz titkokat rejtegető, manipulatív ördögfiókáknak; az egyik pillanatban úgy tűnik, a nevelőnő egyetlen célja, hogy megóvja védenceit bármiféle veszedelemtől, ami rájuk leselkedhet, a következőben pedig úgy, hogy bármilyen őrültségre hajlandó volna, csak hogy felhívja magára munkaadója figyelmét; a nevelőnő kastélybeli bizalmasa, Mrs. Grose pedig hol úgy viselkedik, mint aki elhiszi a lány rémséges történeteit és a jelenések köré szőtt összeesküvés-elméleteit, hol pedig úgy nyugtatgatja őt, mintha egy teljességgel beszámíthatatlan elmebeteggel lenne dolga.

A szerző tehát számtalan pszichológiai és elbeszélésmódbeli trükköt használ – ez utóbbiak közül még mindenképpen érdemes megemlíteni azt, hogy a történetben rengeteg mondat marad félbe, illetve a szereplők beszélgetései gyakran olyannyira csavaros szerkezetű – vagy semmitmondó, vagy pedig minimum kétféleképpen értelmezhető – mondatokból állnak, hogy azokból néha lehetetlen rájönni, ki mit akart valójában kifejezni. Mindezek mellett Henry James él a „hagyományos” kísértethistóriák tipikus megoldásaival is (eldugott vidéki kúria, amelynek falai sötét, szégyenletes titkokat rejtenek; éjféli jelenések; váratlanul, a legrosszabb pillanatban ellobbanó gyertyák stb.).

S mindez így együtt egy mélységesen nyugtalanító, az utolsó pillanatig (és még az után is) legalább kétféle módon értelmezhető, „befejezetlen” történetet eredményez, amellyel kapcsolatban még azt sem lehet eldönteni, kísértethistória-e vagy valami egészen más – és mivel Henry James (nyilván szándékosan) nem foglalkozik azzal, hogy a kerettörténetet lezárja, nem ismerjük meg a történet hallgatóinak reakcióit, és semmiféle (szerzői) útmutatást nem kapunk arra nézve, hogy hogyan kellene értelmezni a fő történetet. A csavar fordul egyet tehát egy igazán okos, „agyalós” regény – gyanítom, túlságosan is agyalós ahhoz, hogy egyetlen olvasás során a végére lehessen járni – az első olvasás után ezért mindenképpen érdemes lehet újraolvasni. Akár többször is.