Főkép

Georgina Kincaid, Seattle város szukkubusza pokoli elismerésben részesül – mégsem felhőtlen az öröme. Az előző kötet, A szukkubusz dala utolsó oldalain Georgina alkut kötött felügyelő démonával: a pokoli erők nem szólnak bele romantikus kis viszonyába a halandó Seth Mortensennel, cserébe ő garantálja az „irányszámokat jócskán meghaladó lélekmegrontási eredményt”. Szukkubuszunk nem is tétlenkedik, ám az irányszámok meghaladása sem feledtetheti vele a keserű tényt: míg ő éjszakáról éjszakára vadidegenekkel hetyeg, párjával még csak egy kósza csókig sem juthatnak. És bár a mulya író Seth a világ legédesebb pasija, aki láthatóan imádja Georginát, nem könnyű kibírni mindennemű erotika nélkül.
 
Georgina barátai – megannyi halhatatlan idióta – nem is értik, hogy bírják ki. Pláne, amikor megjelenik a színen szukkubuszunk férfi párja, Bastien, a szívtipró külsejű inkubusz, aki egy bigott vallásos szervezet vezetőjének megrontását tervezi – s ki más lehetne leghatékonyabban segítségére ebben, mint évszázados barátnője? Georgina és Bastien bevetik magukat a kertvárosba, fehér léckerítések és házipiték közé, hogy újabb lelket hódítsanak meg a pokolnak. S közben újfent egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
 
S ha a magánéleti zűrök és saját ostobasága nem lenne elég, a civilben egy könyvesboltban dolgozgató szukkubusz még a kollégái körében fejét felvető drogfüggés után is nyomozni kezd – magától értetődő módon valami gigantikus természetfeletti trutyiba nyúlva ezzel. Angyalok, démonok, vámpírok és istenek között ismét csak a butácska szukkubuszon a sor, hogy megmentse a halandókat a fenyegetéstől, barátját a kudarctól, könyvesboltját egy botránytól, és nem mellesleg, saját kapcsolatát a féltékenység örvényétől.
 
Richelle Mead szukkubusz-sorozatának első része nem nyűgözött le, de épp annyira szórakoztam jól rajta, hogy adjak neki még egy esélyt. És épp úgy, ahogy a Vámpírakadémia esetében, melynek első része szintén csalódás volt, s csak a második-harmadik kötetnél kapott lendületet; ezúttal is sokkal jobban élveztem az olvasást. Mintha Mead az első köteteknél rendre beleesne a saját csapdájába: elveszik a teremtett világ részleteiben, semmire nem jut elég ideje, és nem eléggé karakteresek a szereplői. Igazi sorozatíró, kötetről kötetre jobb lesz, ahogy jut tere és ideje kidolgozni a részleteket.
 
Georgina még mindig éppoly ostoba és felszínes, mint a nyitókötetben, de határozottan mutat némi fejlődést – más kérdés, hogy mennyire hiteltelen, hogy egy 1600 éve kiforrott személyiséggel rendelkező halhatatlan hirtelen ennyit változzon (de mit beszélek én, egy urban fantasy-n ki kérne számon bárminemű hitelességet?). A cselekmény kellően pörgős, sikerül minden szálat egyensúlyban tartani, a különböző halandó és halhatatlan mellékszereplők pedig most is színesek és a maguk módján egyediek. A könyv legnagyobb erénye mégis a humora. Nem emlékszem, hogy az első részen ennyit kacarásztam volna – mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy ritka unalmas könyv után vettem elő a szukkubuszt, így aztán bőven előfordulhat, hogy csak a kontraszt esett nagyon jól. Ám ez nem is számít: jókor talált meg a könyv, kellemesen szórakoztam rajta és határozott előrelépésnek érzem az első kötethez képest. Elképzelhető, hogy ha rosszabb pillanatban kap el, sokkal kritikusabb lennék vele – így viszont bátran ajánlom a könnyed, nőcis urban fantasy-k rajongóinak, és azoknak, akik már vágják a centit a Vérvonalak következő részének megjelenéséig.

Részlet a regényből