Főkép Tézisre épülő műveket olvasni nem mindig maradéktalanul élvezetes, különösen akkor nem, ha az álláspont nem csupán a cselekményből leszűrhető, hanem a tényleges filozófiai fejtegetés uralja, határozza meg a szöveget. Lev Tolsztoj Kreutzer-szonátája a ritka kivételek közé tartozik, ugyanis a szexuális önmegtartóztatás mellett érvelő kisregényt mintegy megmenti a hangulatteremtő kerettörténet, vagyis a vonatutazás leírása – melybe beágyazva a névleges elbeszélő tárgyilagosan, úgymond, változtatások nélkül adja át a hallottakat –, valamint a mélyen megélt, szó szerint gyilkos féltékenység drámai erejű megjelenítése.
 
Az efféle, látszólag másodkézből való mesélés hagyománya már Tolsztoj idejében sem volt új keletű, hiszen anekdotázásra emlékeztető novellákkal és elbeszélésekkel többek között Mark Twain is próbálkozott a Csendes-óceán túlpartján, a romantikus irodalmi kánonon belül pedig a legjelentősebb művek közül, amelyek ezt a megoldást alkalmazzák, mindenekelőtt Emily Brontë híres regénye, az Üvöltő szelek említhető. A sorsszerű szerelmi gyilkosságok központba állításának tradíciója ugyanakkor még régebbről eredeztethető: a legeklatánsabb példák közül egyértelműen kiemelkedik Shakespeare Othellója. Tolsztoj így biztos alapokra helyezhette saját művészetét, amely ebben az elbeszélésben mégis egyértelműen túllép elődein.
 
Ami leginkább kivételessé teszi a Kreutzer-szonátát, az a kisregény lélektani hitelessége és általában a pszichológia és a bölcselet robbanó erejű elegyének megalkotása. A „hős”, jobban mondva a társadalom és a bíróság által felmentett Pozdnisev éppoly hévvel kel ki az általánosan elfogadott „állati” szexualitás, mint felesége feltételezett hűtlensége ellen, a kulcselem mégis a zene, vagyis egy konkrét zenemű érzelmi hatásának bemutatása, ami már a korszerű lélekelemzés bizonyos következtetéseit előlegezi meg, és nagyban hozzájárul az – itt persze ismert – elkövető profiljának megalkotásához, a konkrét gyilkosság közvetlen kiváltó okainak megértéséhez. Közben elkeserítő kép alakul ki bennünk az úgynevezett civilizációról, a tehetősebb osztályok ösztönöket kiélő, kicsapongó és szabados életviteléről, az elvben polgári és katolikus alapértékeken alapuló domosztrojról, azaz az elvártan csendes, béketűrő és dolgos feleséget megalázható, verhető, kizárólag gyermekszülésre és a férj kiszolgálására hivatott birtoktárgyként felfogó erénykódexről. (Még félelmetesebb felismerni, hogy Tolsztoj gondolatai mennyire aktuálisak még ma is.)
 
Nem csoda, hogy a művet kimondottan ellenségesen fogadta, voltaképp 1899-es megjelenése után rögtön be is tiltotta a cenzúra, a Kreutzer-szonáta másolatok formájában mégis széles körben terjedt. Ám még ennél is mostohább sors jutott az elbeszélésre adott válasznak, Szofja Tolsztaja Ki a bűnös? című kisregényének, melynek megjelentetésére csupán a megírás után száz évvel kerülhetett sor.
 
Tolsztaja vádirata voltaképp didaktikus, majdhogynem kioktató, ősfeminista propaganda, ami ma már kissé idejétmúltnak tűnhet, ám furcsamód nem a nők társadalmi helyzetét elemző passzusok, a militánsnak még határozott rosszindulattal sem nevezhető állásfoglalás, hanem a női szerelmet tisztán spirituális, poétikus érzületként feltüntető, naivan idealista megközelítés miatt. Persze nem szabad elfeledni, hogy Tolsztaja saját tapasztalatból írt, de az akár házasságtörésig is fajulható vonzalom ártatlanságának hangsúlyozása nyilvánvaló önellentmondásokhoz vezet. A szerelem testi és szellemi vetületeinek szembeállítása, a brutális, követelőző, a szokásokkal és társadalmi elvárásokkal takarózó férfi és a neki mindenben engedelmességre kényszerített nő szerepeinek egyetemes problematikája mégis máig érvényessé teszi a művet.
 
Tolsztaja stílusa közel sem annyira klasszikusan tömör, minden részletében kidolgozott, mint férjéé, mégis gyorsan megszokható, ráadásul a melodrámába hajló, sem katarzist, sem boldog befejezést nem kínáló, inkább egész egyszerűen lehangoló történet ugyancsak nőiesebb érzékenységet kíván. Ennek ellenére tanulságos, néhol, különösen a férje flörtölését saját szerelembe hajló barátságának meghittségével kontrasztba állító jelenetekben pedig kifejezetten élvezetes is a kisregény. A két mű egymás utáni elolvasását pedig nem is annyira a két vérmérséklet és életbölcselet összehasonlítása miatt ajánlhatom, hanem mert így, együttesen mindenképp még alaposabb elmélkedésre ösztökélnek a férfi és nő társadalomban betöltött szerepének és helyzetének máig tisztázatlan kérdései felett.