Lisa Smedman: A vipera csókja
Írta: Szabó Dominik | 2012. 08. 29.
Alig néhány hónapja köszönthettük a magyarul is megjelent Forgotten Realms könyvek sorában a Kígyóház-trilógia nyitányát, A méreg ízét, máris kézbe vehetjük a folytatást is. Ez már csak azért is örvendetes, mivel így nemcsak R. A. Salvatore regényeit ismerik meg a magyar rajongók, hanem olyan kevésbé ismert, de nem feltétlenül gyengébb szerzők műveit is, mint Lisa Smedman. Úgy tűnik, hogy ez a tendencia idén meghatározóvá válik – hiszen míg tavaly összesen három Salvatore-kötet jelent meg (abból is kettő újrakiadás), addig 2012 augusztusáig már három Smedman-regény is napvilágot látott. Úgy érzem, hogy színvonalukra sem panaszkodhatnak Faerűn világának hazai kedvelői, hiszen A vipera csókja egy kellemesen szövevényes, izgalmas és olvasmányos mű, mely tovább árnyalja az egzotikus kígyólényekkel benépesített környezetet.
Arvin alig menekült meg legutóbbi kalandja során a vérszomjas jüan-ti kígyólények és a betegségeket terjesztő szekta tagjai elől, újabb megbízatásra indul. Az eltelt hónapok során fejlesztette mágikus képességeit, ezért rábízzák, hogy találja meg Sespech bárójának, a szomszédos tartomány uralkodójának lányát. Útja során természetesen nehézségekbe ütközik – már az odavezető hajóút sem zajlik eseménytelenül. Találkozik egy szépséges félvér nővel, aki amellett, hogy rabul ejti a szívét, minden valószínűség szerint saját céljainak megfelelően akarja kihasználni Arvint. Azonban amikor hozzálát a nyomozáshoz a lány eltűnésének ügyében, egy sokkal nagyobb és jelentősebb terv kezd kibontakozni a szeme előtt, melynek kapcsán ráadásul az ő élete is veszélybe kerül, hiszen régi ellenségei is felbukkannak Sespech-ben.
A Kígyóház-trilógia második része még tovább fokozza az első könyv izgalmait, s miközben egy hasonlóan nagyszabású terv rajzolódik ki, még jobban megismerjük Faerűn kontinensének e szegletét. Hiszen nemcsak a már önmagukban is elég rendhagyónak tűnő, különleges képességekkel és meglepően nagy arroganciával rendelkező kígyólényekkel találkozunk, de kentaurok, szatírok, még óriások is feltűnnek a valamivel több, mint háromszáz oldal során. Könnyedén szárnyal a szerző fantáziája a világ keretein belül, egy pillanatra sem válik unalmassá a cselekmény, jó ritmusban, izgalmasan peregnek az események. Persze nincs szó itt magvas gondolatokról vagy mélyenszántó elmélkedésekről, ám a maga szórakoztató kategóriájában mindenképpen korrekt alkotás – s ennél talán nem is várhatunk el sokkal többet.
Az előző kötethez képest tovább árnyalja a főszereplő karakterét Smedman, egyre jobban kiismerjük Arvin személyiségét, s ezzel párhuzamosan Karell, a félvér hölgy jelleme is egyre közelebb kerül hozzánk. Hogy a többi mellékszereplő ezúttal is elég sablonos maradt, az sajnos nem túl nagy meglepetés, az viszont annál inkább, hogy a fülszöveg ezúttal sem a valós cselekményre utal. A rövid ismertetőben szereplő Körkígyó előreláthatólag a trilógia befejezésében tölt majd be fontos szerepet, egyelőre még csupán távlati célként lebeg főhősünk szeme előtt, ám valószínűsíthető, hogy a pusztító erőket kiszabadító tárgy utáni kutatással fog eltelni a sorozat zárása.
Mindettől függetlenül a magyar kiadásra nem lehet panasz – szerencsére még egy térkép is helyet kapott a kötetben, ez továbbra is rendkívül tetszetős, mint ahogyan a korábbi kötethez képest lényegesen szebb borítófestmény is. A vipera csókja egy ügyesen felépített, gördülékeny stílusban előadott, feszültséggel és izgalommal teli könyv, mely érdekes világképének köszönhetően mindvégig leköti a figyelmünket. A hírek szerint idén már nem várható a Vanity’s Brood címet viselő harmadik rész, de addig kézbe lehet venni az azóta szintén megjelent A prófécia örökösei című Smedman-regényt is, amelyben Sembia tájait és az elfek társadalmát ismerhetjük meg közelebbről.