Főkép

Spiró György 1974-ben, a Kerengő című regényével vált ismertté a nagyközönség számára, s azóta is töretlenül halad előre írói pályáján. Érdemes azonban olykor visszatekinteni a kezdetekhez, hiszen az idén már harmadik kiadását ünneplő műve mind a mai napig emlékezetes és elgondolkodtató olvasmány. Pedig nincs szó olyan erőteljes és szuggesztív miliőről, mint a Tavaszi Tárlatban, egyszerűen csak egy keddi nap leírását olvashatjuk, amelybe a szerző belesűrít hihetetlen mennyiségű elméletet és gondolatot, mialatt a kisvárosi, megtorpanó légkör mindent eláraszt, kétségbeesésbe kergeti a lakókat, s talán a kényelmes fotelben pihenő olvasót is.
 
A Monarchia keleti részében, valamely eldugott kisvárosban éppen a századfordulóra készülnek, az intrikákkal telített szalonok és kávéházak legfőbb témája decemberben, hogy hol ünnepli a szilvesztert a város életének vezetője és legfőbb intrikusa, Porházy Péter. A hatalmának tudatában lévő városatya irányítja az emberek napjait, tollvonásával tönkreteheti az ambiciózus fiatalok életét, de akár fel is emelheti őket. Utóbbira meglehetősen ritkán kerül sor, ám amikor mégis, olyan egyének kerülnek be a város elit rétegébe, mint Virág Miki, aki Porházy titkáraként teljesít minden parancsot és utasítást, miközben sikert sikerre halmoz, nőügyekbe keveredik, kiszolgálja az öntelt és pökhendi embereket – de tudatában van magatartásának kétes erkölcsiségével, ezáltal tisztábban látja a dölyfös és ostoba urak viselkedését.
 
A ranglétra másik végében Adorján András áll, az egykoron tisztelt újságíró és költő, aki miután nem akarta kiszolgálni a vezetőség óhajait, véglegesen és visszavonhatatlanul lecsúszott egy egyszerű korrektori állásba, hogy szegény körülmények között, magában forrongva és szomorú sorsán elmélkedve tengethesse mindennapjait. A város két kávéházának valamelyikében ücsörög, nálánál butább emberek társaságában, mint például Süketh Boldizsár, a fővárosban évekkel korábban ünnepelt művész, aki az alkotói válsága után kénytelen volt visszatérni a kisváros nyomasztó körülményei közé. Vagy mint a vizenyős szemű Fekete Kornél, aki elsőként tér be az egyik kávéházba, hogy saját kicsinységének tudatában meghallgassa a városlakók panaszait, majd mélyen együtt érezzen velük.
 
Nem is sorolom tovább a karakteres mellékszereplőket, hiszen Spiró majd’ minden figurájának akad olyan egyedi jellemvonása, amely elhelyezi őt a városi intrikák és szervezkedések hálójában – a pókhálóként összefonódó sorsokra és életekre utal a harmadik kiadás borítója is. Ahogy egyre jobban megismerjük az emberek nézeteit és az egész városon eluralkodó maradi légkört, úgy nyerhetünk folyamatosan betekintést a dualizmus korabeli magyar viszonyokba is. A téma persze időtlen, az állandóan megtorpanó fejlődés és a jelentős elmaradásából kitörni nem tudó környezet allegorikus példázatként szolgálhat bármely korszaknak, a századforduló stilizált díszletei között pedig még markánsabban jelenik meg. 
 
A saját korlátai közé szorított előkelőség nem tud szabadulni a bevett szokásoktól, nem képesek, s talán nem is akarják meglátni, hogy merre a kiút a haladás felé, helyette inkább önmaguk kisszerűségében tündökölnek – ezáltal tovább gerjesztik a felesleges konvenciókat. A városi mikrotársadalomban mindenki úgy viselkedik, ahogy azt elvárják tőle, illeszkedve az ostoba többséghez, hiszen az érvényesülés és siker útja rajtuk keresztül vezet. Szükségük van arra, hogy mások tükrén keresztül láthassák önnön nagyszerűségüket, kilépni a szerepükből pedig reménytelen vállalkozás: létezni sem bírnak a csillogó szalonok, a pletykáktól túlfűtött beszélgetések, a kávéházi szócsaták, a magukat fényező emberek nélkül – így végül fenntartják az őket is elemésztő rendszert. Még az eszesebbek is hiába elmélkednek az élet minden aspektusáról – közte saját életük céltalanságán –, a sorsukon ők sem változtathatnak, ha már egyszer megízlelték az elit világát.
 
Spiró szatírába hajló korképet fest a Monarchia utolsó évtizedeinek szellemi és társadalmi hanyatlásáról, a kisvárosi élet jelentéktelenségén keresztül áltörténeti parabolát állít elénk a reményvesztett magyar viszonyokról. A hatalom képviselőjének tágas irodájában zajlanak az egész közösség mindennapjait meghatározó pillanatok, még a kultúra és a művészet is az ő kezében összpontosul, hiszen a városlakók képtelenek arra, hogy önállóan cselekedjenek és határozzák meg sorsukat. Spiró György írói pályafutásának első állomása a Kerengő, mely egyedi szereplőkkel, szövegközti utalásokkal és kissé talán lassú stílussal teszi emlékezetessé a meghatározó életmű nyitányát.