FőképHárom aquincumi nemes vadászik a kelta népcsoport, az eraviscusok falujának lakosaira. A kegyetlen embervadászat egyetlen túlélője egy kölyök, Quercus, akinek a szeme láttára ölik meg varázserővel rendelkező nagyapját, és ez az erő valahogy a fiúba költözik. A fiú nem sokkal később megszökik és Aquincumba menekül, ahol bemászik egy villába. Itt a jó ideje szolgálatot teljesítő eraviscus, Axion fogja el, de hirtelen ráébred Quercus hatalmára, így megpróbálja elbújtatni. A villa ura, Decentus gazdag kereskedő, aki már nem lát semmilyen célt maga előtt, így napjait és éjjeleit tivornyázásokkal tölti el, sőt, odáig süllyed, hogy 12 éves nevelt lányát, Santinát is megpróbálja megerőszakolni, de a misztikus erővel rendelkező kelta kölyök közbelép. Santina anyját azonban nem sikerül meggyőzni, hogy a gyerek nem ártó szándékú, így feljelenti őt, aminek következtében a fiú és az addigi életfelfogásával teljesen ellenkezőn cselekedő Axion börtönbe, majd az amfiteátrum porondjára kerülnek. De Quercus csodát művel az egész tömeg szeme láttára, így életben maradnak. Legközelebb 11 év elteltével látjuk őket viszont. Az évek mély nyomokat hagynak hőseinkben: néhányan előnyükre változnak, néhányan hátrányukra. Mindeközben pár befolyásos római polgár hatalmas vagyonra és befolyásra próbál szert tenni, akár mások kárán is.

Ha szenzációhajhász módon szeretnék a könyvről beszélni, akkor elég lenne annyit mondanom, hogy ebben minden megtalálható, ami egy jó könyvhöz kell: alapos történelmi ismeretek, szerelem, cselszövés, intrika, bosszú és hátborzongató titkok. Nem is hazudnék, mert mindez igaz, de ez a könyv sokkal többet érdemel ennél az elcsépelt dicséretnél.

Marcellus Mihály – vagy másik írói álnevén Michael Mansfield – igencsak érdekes dolgot művelt: míg első Aquincumban játszódó regényének (ami valójában a második volt, hisz az Aquincum farkasát még a kutatásai elején írta) története és karakterei igencsak gyengére sikerültek, és az egészet leginkább az érezhetően szeretett város leírása mentette meg (no meg a rengeteg apróbb történelmi részlet), addig a sorozat második kötete sokkal kevésbé foglalkozik magával a várossal, azt inkább csak díszletnek használja és ezúttal a karaktereket helyezi előtérbe.

Itt páran biztosan legyintenek, hiszen az első kötet valóban gyenge karaktereket vonultatott fel, de ez az Aquincum farkasában ez teljesen megváltozott, és a karakterábrázolás az író legnagyobb gyengeségéből a legerősebb vonásává vált. A szereplők hihetetlenül élethűek, valódi érző lények, akik nemcsak erényekkel, de hibákkal is rendelkeznek, miközben mindegyikük indítékaiba, érzelmeibe is bepillanthatunk, így valóban szurkolunk nekik, vagy épp igazából meggyűlöljük őket – mindenkit az érdemei szerint. De mindegyikük változik is a történet előrehaladtával, és itt nem csak a 11 évnyi hirtelen ugrásra gondolok, hanem az előtte zajló rövidebb időszakra is. A változások rendkívül érzékletesek, sokszor szívbemarkolók – mint például a törzséből egyedül életben maradt fiú, Quercus sorsa, aki gyerekként megfogadja, hogy inkább meghal, mintsem szolga legyen, felnőttként azonban ugyanúgy – látszólag – engedelmes szolgálóvá válik, mint népének többi tagja. Vagy említhetném a szintén eraviscus szolgát, Axiont, aki először mérhetetlen dühöt érez a fiú iránt, de aztán épp miatta nyílik fel a szeme és válik újra szabaddá a lelke.

A karakterek mellett a leírások is sokkal érzékletesebbek és könnyebben átélhetők, mint A veteránban. Bár Marcellus itt sem írja le részletesen a helyszíneket, de néhány ecsetvonással megragadja a hangulatukat. Mindez olyan élethűre sikerült, hogy sok helyen leesett állal figyeljük az Amfiteátrum homokján ülő Quercust, a születésnapi mulatságot, vagy az aquaductus hihetetlen építményét.

Az előző kötetet kriminek szánta a szerzője, de a krimiszál igazán gyengére sikeredett, amit a megjelent ismertetőnkben a szemére is vetettünk. Ám a műfajt illetően is nagy változások történtek, így ezúttal egy misztikus történelmi regényt tarthatunk a kezünkben, amitől bizony sok helyen valóban a hideg futkározik a hátunkon vagy félve pillantunk magunk köré. Érzékletes leírások dermesztenek meg bennünket, és a torkunkban dobogó szívvel várjuk a dolgok végkimenetelét. Emellett egy tiltott szerelmi szálról is olvashatunk a könyvben, és bár ez nem túl eredeti ötlet, az ábrázolásmód olyan érzékletes, hogy teljes szívünkből szorítunk a beteljesülésért – és féltjük a szerelmeseket a rengeteg veszély és érdek között. És ha még egy szószedet is kerül a kötetbe a ritkábban használt latin szavakkal, akkor mi is tökéletesen elégedettek lehetünk!

Érzésem szerint Marcellus Mihály ezúttal igazán kitett magáért, hiszen egy magával ragadó, élő karakterekkel rendelkező, hihetetlenül izgalmas könyvet tett le elénk, mely akkor is érezteti velünk, hogy hol és mikor is járunk, ha nem is hangsúlyozza ezt annyira, mint az előző kötet. Én már csak remélni tudom, hogy inkább ennél a stílusnál marad meg a sorozat többi részében, mert akkor könyveinek garantált helye lesz az ókori Róma kedvelőinek polcán!

Részlet a regényből