Főkép

Bartis Attila neve számomra egészen A nyugalom című műve olvasásáig szinte ismeretlen volt, jóllehet az első oldalak után rá kellett jönnöm, hogy egy kiváló írót ismerhetek meg a könyvén keresztül. Az Erdélyben született szerző a ’80-as évek derekán költözött Budapestre, azóta öt kötete jelent meg, több neves díjban is részesült, ám ismertségét leginkább ennek az alkotásának köszönheti. Fájó őszinteséggel ír a rendszerváltás utáni korszak ideológiai és erkölcsi zavaráról, miközben egy fiatal férfi szélsőséges érzelmekkel és ambivalens kapcsolatokkal teli életébe nyerhetünk betekintést.
 
Weér Andor, a későbbi híres író látszólag különösebb gond és probléma nélkül éldegél, azonban a kialakult kép mögé nézve rádöbbenhetünk, hogy a helyzet ennél sokkal rémisztőbb. Pesti lakásában anyjával, a korábban ünnepelt színházcsillaggal együtt próbál élni, s elviselni az öregedő asszony kibontakozó őrültségét és elviselhetetlen személyiségét. Az egykoron közismert nő több mint egy évtizede nem tette ki lábát a lakásajtón kívülre, lányát jelképesen eltemette annak disszidálása után, egyetlen célja csak fia életének ellehetetlenítése, s állandó panaszaival és siralmaival már az egyetlen hozzátartozóját is az őrületbe kergeti. Andor menekülni próbál a kibírhatatlan anyja elől, s úgy tűnik, hogy vigaszt csak Fehér Eszterben talál, aki pedig maga is múltjának kísértetei elől akar szabadulni.
 
Az Immanuel Kant sírkövén olvasható idézet szerint a német filozófus lelkét két dolog tölti el csodálattal: a csillagos ég felette és az erkölcsi törvény benne. Ezzel szemben Bartis Attila regényének „főhőse” már nem látja magában az utóbbit, életének korlátozói és behatárolói által morális válságba és egyre kilátástalanabb lelkiállapotba kerül. Tetteinek következményeit nem képes megjósolni, miközben szerelme sem adhatja meg azt a fajta felszabadulást és boldogságot, amelyet elvárna tőle. S egyszer csak elérkezik az a pillanat, amikor már nem látja a visszautat kétes minőségű életének romjai közül, muszáj valahogy kiszabadulnia börtönéből, különben ő is elveszti a józan eszét és megőrül, mint fogva tartói.
 
Ugyanis nem csak az anyjával való ellentmondásos kapcsolata korlátozza, de a tragikus sorsú Eszter is nagyban hozzájárul falainak kiépítéséhez, még ha az utóbbi egészen más módon valósul is meg. A szerelem metaforikus börtönében reked, cselekedeteinek kényszeressége egyre lejjebb viszi a lejtőn, s még bizarrabb pillanatokhoz érkezik. A nővérével való kapcsolat ugyan boldogabb emlékekben gyökerezik, ám a távozása miatt érzett fájdalom és az anyjával egyedül maradt férfi felelőssége is nyomja a vállát. Weér Andor világában minden a lehető legrosszabbul történik, az irodalmi siker kapujában is egy olyan személlyel ismerkedik meg, aki csak idegességet, kétségbeesést és elkeseredettséget képes benne ébreszteni, noha ennek ellenére újra és újra vissza kell hozzá térnie, a beteges tettei miatt érzett bűnbánat és őrlődés sarkallja erre.
 
A szöveg stílusában és struktúrájában is tetten érhető az önmagából kifordult főszereplő vívódása. A címmel ellentétben a műből szinte teljes mértékben hiányzik a nyugalom, sokkal inkább jellemzővé válik a zaklatott lelkiállapot, mely a nyelvi elemek között is megjelenik. A posztmodern próza egyéni vonásaiban – kezdve az emberi gondolkodás kavalkádjának leírásától az egyetlen szóvá mosódó jellegzetes mondatokig („Holvoltálfiam?”) – is ez tükröződik, s ugyan a lineáris történetvezetést gyakran szakítják meg visszaemlékezések, könnyed anekdotába sűrített megrendítő események és Andor életének fontos állomásai, de szerencsére nem válik nehezen követhetővé, mindvégig könnyen olvasható és magával ragadó marad.
 
A természetellenes élmények számának növekedésével lesz egyre nehezebben feldolgozható, az abnormális pillanatok az olvasó lelkén is rajta hagyják bélyegüket. Merészen és rendkívül képszerűen ír – utóbbi feltehetően annak köszönhető, hogy a szerző fotográfus is egyben –, de minden szava mögött komoly gondolatiság húzódik. A regény első oldalain egészen természetesnek tűnő könnyedség uralkodik, majd vissza-visszatér ez az érzés, de minduntalan meglepően súlyos gondolatokat húz elő szinte a semmiből, hirtelen olyan mondatokkal találkozunk, ami után muszáj egy-egy percre letenni a kötetet. Noha kitekinget más témákhoz is, a főmotívum mégis a szociális kapcsolatok lényege marad, s beszél róluk olyan fájdalmasan, ahogyan csak lehetséges.
 
„Kár összetéveszteni a trágárságot az őszinteséggel” – írja Bartis Attila, s azt hiszem, nyugodtan állíthatom, regényének minden lapja őszintének és valódinak tűnt. Legyen szó a (rém)álmok zűrzavaros káoszáról vagy az anya és fia kapcsolatának ritkán előtűnő valóságos másodperceiről, a sorok mögött ott érzem a való életet és az igazán emberi érzéseket. A művet nem csak a kortárs magyar irodalom elkötelezett rajongóinak ajánlom, hanem bárkinek, aki egy szédítően megrázó és mély érzelemvilággal rendelkező művet szeretne olvasni – habár a sodró lendületű és kiválóan felépített történet nem csak a főszereplőnek, de nekünk, olvasóknak sem hagy nyugalmat.