Főkép Máté Angi újabb mesekönyve megint más kiadónál jelenik meg, ám sok tekintetben ugyanazt viszi tovább, mint a Volt egyszer egy és az Ez egy susogó levél, elsősorban a sajátos, gyönyörű nyelvezet és a „Volt egyszer egy…” kezdetű mesék tekintetében – mely utóbbiak itt egy nagyobb történetbe ágyazva bukkannak fel, annak egyes szereplői mesélik el.
 
A történet egy a tengerjárásba belefáradt hajós kapitányról szól, és az ő apró Narancshaláról, akit befőttesüvegben hordoz magával mindenhova. Egy nap úgy dönt, felhagy a hajózással, és egy város hídjára költözik – s ez a város, hamar felismerni, Budapest. Itt különféle fura kalandok várnak rájuk, melyek közepette a Kapitány elveszíti Narancshalat, keresésére indul, s végül újra rá is talál, ám addigra benne és körülötte is sok minden megváltozik.
 
Egyszerre mitikus, népmesei és modern ez a történet, egyszerre gyermekien egyszerű és elvont, és szanaszéjjel lehetne elemezni. Más megtette már helyettem, de nem csak ezért nem próbálkoznék ezzel. Valami keveset tudok arról, Angi hogyan, mikor írta ezt a történetet, és abból kiindulva végig lehetne venni minden elemét, hogy melyik miért, hogyan és miképpen. De nem hiszem, hogy ennek volna értelme, vagy hogy ő ezt szeretné. Szerintem ebben a könyvben, meg általában Angi meséiben az a jó, hogy az olvasó maga értelmezheti őket. Méghozzá nem csak itt és most. Meggyőződésem, hogy miriádnyi olyan részlete van a meséinek, amiket az ember később ért meg, amikről később jut eszébe, hogy ahá, ez vagy az ezt vagy azt is jelentette. És milyen jó is ez így, hogy vannak ezek a mesék, amiket újra el lehet olvasni, vissza lehet hozzájuk térni, akár mint kiindulási pontokhoz: lám, akkor úgy értettem, most meg emígy, és ez mind rólam beszél, az én tükröm. S nem akármilyen tükör, de olyan, amely megértéssel, szeretettel mutat, mintha a szüleid, a szerelmed, vagy más, valóban szeretteid szemébe néznél, olyan.
 
Maga a történet ekképpen mindenkinek mást mondhat, azt, amit épp kiolvas belőle, s lehet szomorú és kedves, aranyos és nyomasztó, és még annyi más. Szimbólumok, metaforák, apró titkok, üzenetek és bölcsességek vannak minden oldalán, szövegben és képben egyaránt. Rofusz Kinga illusztrálta, aki még Angi korábbi könyveinek képi világánál is elvontabbatt, művészibbet hozott, olyat, amely tökéletesen illik ehhez a részint furcsább, részint komolyabb meséhez. Varázslatos képeibe szinte bele lehet veszni, és el tudom képzelni, hogy lesz olyan felnőtt, aki ijesztőnek, túl furának találja majd, de azt kizártnak tartom, hogy lenne olyan gyermek, aki, ha nézegetheti egy ideig, félne tőlük.
 
A szövegen két dolgot érzek, az egyik abból jön, hogy tudom, Angi akkortájt rövid ideig Budapesten élt, és nem találta a helyét. A másik pedig az, hogy olyan szerkesztője volt, aki zabolátlan, napfényként minden irányba ragyogó stílusát valamiféle mederbe próbálta terelni. Ez valószínűleg jót tett ennek a hosszabb szövegnek, de én akkor is azt gondolom, hogy ahogy elemezni nem kell, s nem is szabad Angi írásait, úgy megmondani neki, hogy mi a jó, mi a nem, szintén csak letörné, torzítaná azt, ami belőle magától értetődően árad, még akkor is, ha esetleg maga is tisztában van sok mindennel, amit elemzői megtalálnak az írásaiban. Angit hagyni kell, hogy hadd tegye, amit akar, mert olyan, mint a víz, oda megy, ahova kedve tartja, és olyan is, mint a Nap, akkor is süt rád, ha nem figyelsz oda. Mert az ő meséi hullámokat keltenek belül, elringatnak, könnyeket hoznak és mosnak el. Vagyis pont azt teszik, amit az igazi, jó mesék.