Főkép

Carl Morck visszatért, és újabb részleteket árul el magáról, ennek következtében nálam simán elnyerte a legutálatosabb kolléga és főnök címet, pedig eddigi pályafutásom alatt számos munkahelyen megfordultam, nem szólva a moziban látott és könyvben olvasott cégekről. Egy biztos, a dán rendőrség valami elképesztően toleráns szervezet lehet, ha kellő hatalommal bíró rokon vagy politikai támogatás nélkül egy hősünkhöz hasonló zsaru még mindig állásban van, és nem penderítették az ajtón kívülre már évekkel korábban. Az előző részben még dicsértem nyitottságáért, de most helyenként akkora előítéleteket produkál (például a szőke nővel szemben), ami nem csak fáj, hanem bizony a korábban említett csapatmunkának sem tesz jót. Aztán az sem emeli a szememben, amikor érett férfi létére dacoskodik, és „csakazértis” mást csinál, mint amire főnöke utasítja. Vagy amire megkérik. Esetleg ami logikus lenne. Ha ez nem lenne elég, akkor mindezt tetézi zűrös magánélete – legjobban első vacsorája tetszett a kiszemelt hölgy társaságában.
 
Egyszóval a Q-ügyosztály második esete mindenféle okok miatt meglehetősen kaotikus háttérrel indul, s csak még zűrösebb lesz, amikor végre kiderül, ezúttal milyen bűntényben kell nyomozniuk. Tévénéző sorozatkedvelők számára óhatatlanul adódik az összehasonlítás a Döglött akták tematikájával, elvégre mindkét sorozatban régen lezárt, felderítetlen, vagy rosszul megoldott ügyekben folyik a nyomozás. Ráadásul az újrakezdés oka többnyire egy ismerős felkérése, vagy valami személyes vonatkozás – szóval szó sincs tervszerűségről, rendszerezésről. A két sorozat között azonban nem csak a nacionálé (dán és amerikai) miatt van eltérés. Persze két alkalom után még korai lenne visszatérő elemekről beszélni, de Morck mindig belenyúl a dán politika vagy üzleti élet meghatározó tagjainak mocskába. Amikor bátorítás helyett inkább felszólítják a kézmosásra, a szappan helyett még mélyebbre nyúl a trutyiba – ahol ezúttal különösen nagy valami kerül a kezébe.
 
Jussi Adler-Olsen ismét zseniálisan váltogatja a nézőpontokat és az idősíkokat, aminek eredménye egy közepesen összetett, viszont szó szerint letehetetlen krimi. Már ezért is megérdemli a csillagos ötöst, de ezzel még nincs vége, hiszen külön dicséretet érdemel azért, ahogyan ábrázolja a „fácángyilkosokat”. Nála teljesen hiteles a gonosz megnyilvánulása az emberben, olvasás közben egyszer sem éreztem kitaláltnak, elképzelhetetlennek a szereplőket. Természetesen a legtöbb idő Carl Morck személyiségének kifejtésére jut, aki nem csak a zűrös magánélettel rendelkező skandináv zsaruk csapatát erősíti, hanem a lusta, mindent halogató alkalmazottak táborát is. Egyértelműen várom a folytatást, mivel kíváncsi vagyok Morck magánéletének alakulására, illetve két segítője (Assad és Rose) is rejteget titkokat, amelyeket reményeim szerint a szerző annak rendje és módja szerint megoszt velünk. Végezetül, de nem utolsó sorban, a kezükbe került döglött ügyek kellőképpen érdekesek, mondhatni új utat jelentenek a manapság megjelenő skandináv krimidömpingben.
 
Részlet a regényből