Főkép

Fülszöveg:
Egy tóparti nyaralóban brutálisan meggyilkolnak egy testvérpárt. A rendőrség egy csoport gazdag és befolyásos családból származó diák között keresi az elkövetőket. A bizonyítékok azonban nem perdöntőek, így egy idő után vádemelés nélkül félreteszik az ügyet. Ám kilenc évvel később az egyik gyanúsított feladja magát, és beismeri, hogy ő volt a tettes. Az eset aktái valamiképp mégis az elfekvő ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályt vezető Carl Morck asztalára kerülnek, aki először arra gondol, hogy tévedésről van szó. Végül csak beleássa magát az esetbe, és rájön, hogy itt bizony bűzlik valami. A nyomok egy csapzott hajléktalanon, Kimmie-n keresztül az ország három leghatalmasabb férfijához vezetik. De a triumvirátus maga is kétségbeesetten kutat az utcán élő nő után, mert olyan tudás birtokában van, ami egy életre tönkreteheti őket. A hajtóvadászat kezdetét veszi...

Részlet a regényből:
Prológus

Újabb lövés dördült el a lombkorona fölött.
A hajtók kiáltozása sokkal kivehetőbbé vált. A vére a fülében lüktetett, miközben a tüdeje égett a levegőtől, amely szaporán és jegesen járta át légzőszerveit.
„Futás tovább! Nem elesni! Sosem kelek fel, ha elesem. A fenébe is! Miért nem tudom kiszabadítani a kezem? A francba! Ó, futás, futás… De csöndben! Nem hallhatnak meg. Meghallottak? Most? Valóban így kell véget érnie az életemnek?”
Az ágak az arcába vágódtak, véres karcolásokat hagytak maguk után, aztán a vér elkeveredett az izzadsággal.
A férfiak kiáltozását már minden irányból hallani lehetett. Most tört rá a halálfélelem.
Ismét lövések dörrentek. A csípős levegőben a lövedékek olyan közel süvítettek el, hogy kiverte a víz, és a ruha úgy tapadt a testére, mint a géz a sebbe.
Egy-két perc, és találkoznak. Miért nem tudja megmozdítani a hátrakötözött kezét? Hogy lehet a ragasztószalag ilyen erős?
Riadt madarak rebbentek a fák csúcsai fölé. Az ágak zárt sora mögött árnyéktánc derengett fel. Legfeljebb már csak száz métert kell megtennie lefelé hozzájuk. Minden kivehetőbb lett. A hangok. A vadászok vérszomja.
Hogyan fogják csinálni? Egyetlen lövéssel? Egyetlen nyílvesszővel? És már vége is? Ennyi?
Nem, dehogy. Miért érnék be ennyivel? Nem ilyen kegyesek ezek a dögök. Egyáltalán nem. A puskáikat és a kifent késeiket sem hagyták otthon. És azt is tudják, mekkora erővel csapódik be nyílpuskájuk vesszeje.
„Hová rejtőzhetek? Találhatok menedéket? Visszafordulhatok? Van még vissza?”
A tekintete az erdőtalajt fürkészte. Előre és hátra. A kutatást megnehezítette, hogy a szemét majdnem teljesen eltakarta a ragasztószalag, ám tántorgó lába csak vitte tovább.
„Most magam is megtapasztalom, milyen érzés az áldozatuk bőrében lenni. Nem fognak kivételezni velem, az biztos, csak így tudják kielégíteni a vágyaikat. Csak így lehetek túl rajta.”
A szíve összeszorult és vadul kalapált.

1
Pengeélen táncolt, amikor vette magának a bátorságot, és elindult a bevásárlóutcán, a Strogeten. A fűzöld sál félig eltakarta az arcát, ahogy elsurrant a ragyogó kirakatok mellett, és szeme az utcaképet pásztázta. Arra ment ki a játék, hogy felismerje a közeledő embereket, de őt ne ismerjék fel. Hogy békében élhessen a démonjaival, és magasról tehessen azokra, akik őrült módon rohangálnak. Nem foglalkozni az átkozott sátánokkal, akik ártani akarnak neki, és azokkal, akik halott tekintettel félrehúzódnak.
Kimmie felnézett a jéghideg fényű utcalámpákra, amelyek a Vesterbrogade fölött lógtak. Orrlyuka kitágult. Hamarosan hűvösek lesznek az éjszakák. El kell készítenie a téli odút.
Épp a zebránál várakozott, a Tivoli összefagyott látogatóinak a halmazába vegyült, és végignézett a központi pályaudvar épületén, amikor felfigyelt a tweedmintás kabátban mellette álló nőre. Hunyorító szempár vizslatta, alatta felhúzott orr remegett. A nő tett egy aprócska lépést oldalra. Csupán néhány centiméterrel távolodott el, de pont elegendő volt.
„Hát, Kimmie” – lüktetett az agya egyik zugában a vészjelző, miközben dühroham kerülgette.
Tetőtől talpig végigmérte a nőt. A harisnyája visszafogottan csillogott, a bokáját megfeszítette a magas sarkú cipő, Kimmie pedig érezte, hogy egy árulkodó mosoly ül ki a szájszegletébe. Egy erőteljes rúgással mindezt összezúzhatná. Az asszonyka hanyatt vágódna. Megtapasztalná, hogy még egy Christian Lacroix öltözet is bemocskolódhat a vizes járdán. Legközelebb jobban vigyázna.
Kimmie egyenesen a nő arcába nézett. Kifestett szem, púderozott orr, a hajszálak egyesével vágva. Merev és elutasító tekintet. Persze, jobban ismerte a fajtáját, mint legtöbben. Ő is közéjük való volt egykoron. Azok közé, akik fenn hordják az orrukat. Akiknek a belseje kong az ürességtől. Ilyenek voltak az úgynevezett barátnői is annak idején. Ilyen volt a mostohaanyja is.
Hánynia kellett tőlük.
„Akkor csinálj már valamit – suttogták a hangok a fejében. – Nehogy már lenyeld! Mutasd meg neki, ki vagy. Hajrá!”
Kimmie az út túloldalán ácsorogó, sötét bőrű kölyköket bámulta. Ha nem lett volna a cikázó szemük, akkor taszított volna egyet a nőn, amikor a negyvenhetes busz elviharzik. Lelki szemeivel tisztán látta, milyen csodálatos vértócsát hagyna maga mögött a busz. A tömeg sokkos állapotba kerülne a nő összetört teste láttán, aki úgy megszégyenítette őt. Az igazságosság mennyei érzése életre kelne.
De Kimmie nem lökte meg. Mindig van egy éber szempár az embertömegben, és benne magában is volt valami, ami visszatartotta. A réges-régi napok hátborzongató visszhangja.
Az arca elé emelte a karját és mély levegőt vett. A mellette álló nő jól érezte. Kimmie ruhája kibírhatatlanul bűzlött.
Amikor zöldre váltott a lámpa, Kimmie elindult a zebrán, húzta maga után a csálé kerekeken zötyögő bőröndjét. Ez lesz az utolsó útja, ideje megszabadulni a régi göncöktől.
Elérkezett az idő a cserére.

A pályaudvar közepén, az újságárus pavilonja előtt hirdetőtábla állt – rajta a napi sajtó szalagcímei –, hogy megkeserítse a sietők és a vakok életét. Már számtalanszor látta a napilapok választékát, miközben keresztülvágott a városon, és mindig utálat fogta el.
–  Disznó – motyogta, miközben tekintetét mereven előreszegezve elhaladt a tábla mellett. Aztán mégis hátrafordította a fejét, és pillantása a bulvár jellegű B. T. címlapján virító arcra esett.
A fotó alatt ez állt: „Ditlev Pram tizenkétmilliárdért vásárol lengyel magánkórházakat”. Kimmie a járólapra köpött, és rövid időre megállt, amíg testének reakciói enyhültek. Gyűlölte Ditlev Pramot. Őt, Torsent és Ulrikot. De egy napon még meglátják! Egy nap majd a markában tartja őket. Biztosan.
Röviden felnevetett, mire az egyik szembejövő elmosolyodott. Újabb jóhiszemű tökkelütött, aki tudni véli, mi játszódik le mások fejében.
Hirtelen megtorpant.
Kicsit távolabb, a szokásos helyén ácsingózott Patkány Tine. Félig előregörnyedt, kissé billegett, keze piszkos, szemhéja ólomsúlyú, karja előrenyújtva, arcán az a blőd remény, hogy csak lesz valaki a körülötte nyüzsgő hangyabolyban, aki tud nélkülözni tíz koronát. Csak a narkósok tudták rábírni magukat, hogy órákon keresztül ezt csinálják. Szegény párák!
Kimmie el akart surranni mögötte a Reventlowsgadére nyíló kijárat felé, de Tine észrevette.
–  Szia! A pokolba is! Szia, Kimmie! – Egy pillanatnyi bágyatag józanság szólt belőle, de Kimmie nem reagált. Forgalmas helyeken nem lehetett Patkány Tinére számítani, csak a padon ülve, amikor az agya valamelyest működött is.
Viszont ő volt az egyetlen ember, akit Kimmie elviselt.

A szél megmagyarázhatatlanul hidegen söpört végig az utcákon ezen a napon, az emberek hazafelé siettek. Ezért várakozott öt fekete Mercedes járó motorral az Istedgadére vezető lépcsők melletti droszton. Csak itt lesznek akkor is, amikor taxira lesz szüksége, gondolta. Mindössze ennyit akart tudni.
Átvágott az utcán a bőrönddel a thai kereskedésig, amely egy pincében bújt meg, és az ablak mellé állította a csomagját. Csak egyszer lopták el onnan. Kizárt, hogy ez megismétlődjék ebben az ítéletidőben, amikor még a tolvajok sem akarnak kimozdulni. És amúgy is édes mindegy. Nem volt benne semmi értékes.
Cudar egy tíz perc volt, amíg a pályaudvar előtt, a Banegardspladsen várakozott, de aztán feltűnt a fogás.  Őrjítően gyönyörű hölgy tipegett el az egyik taxitól, nyércbundát viselt, masszív, gumikerekes bőröndöt húzott, és kecses testalkata nem sokkal lehetett nagyobb harmincnyolcasnál. Kimmie-t korábban kizárólag a negyvenes méretű ruhát viselő nők érdekelték, de annak már több éve. A hajléktalan, utcai lét senkit sem hizlal fel.
Miközben a nő az előcsarnok jegykiadó automatájával babrált, Kimmie meglépett a bőrönddel. Gyorsan a hátsó kijárat felé vette az irányt, és semmi idő alatt a Reventlowsgade taxijainál termett.
Gyakorlat teszi a mestert.
A lopott bőröndjét betette a legelöl várakozó taxi csomagtartójába, és utasította a sofőrt, hogy tegyen egy kört.
Kimmie vaskos köteg százkoronást húzott elő a kabátzsebéből.
–  Kap még néhány ráadás százast, ha teszi, amit mondok – győzködte a vezetőt, és nem csinált nagy ügyet abból, hogy a férfi gyanakvóan sandított rá, miközben orrcimpái rángatóztak.
Körülbelül egy óra múlva Kimmie új cuccban és egy idegen nő illatában fürödve pompázik majd.
A taxis orrcimpája akkor biztosan egész máshogy fog rángatózni.

A Kiadó engedélyével.