FőképAz 1968-as, shetlandi születésű, jelenleg Afrikában élő és tényfeltáró újságíróként ténykedő, skót J. M. Ledgard viszonylag későn, 38 évesen adta ki első regényét, a jelen recenzió tárgyát képező Zsiráfot. Mind az olvasók, mind a kritikusok nagyra értékelték ezt a könyvet. Majd jött a következő, 2011-es Submergence (Alámerülés), amit több jelentős irodalommal foglalkozó sajtóorgánum mint az év könyvét, illetve az idei Booker-díj legnagyobb esélyesét köszöntötte, s ami a kortárs angol nyelvű irodalom első vonalába repítette a szerzőt. Hogy milyen író is Ledgard, arról most már a magyar közönség is meggyőződhet, hála a L’Harmattan Kiadónak. A könyv külalakra is elég pofás lett, nincsenek benne jelentősebb szedési, fordítási hibák sem, illetve a végén egy terjedelmesebb, eléggé igényes utószót is olvashatunk.

Jelen könyv tökéletes példa az igazán szerethető és értékes posztmodern regényre. A történet viszonylag egyszerű, de a maga lassúságával és kevés történésével is fantasztikusan kidolgozott. 1973-ban, a napfényes, sörös, boldog tespedtségben leledző csehszlovákiai szocialista vezetés elhatározza, hogy zsiráfokat kell betelepíteni az országba. De nem is akármennyit, hanem a valaha létezett legnagyobb csordát kell behajózni előbb az NDK-ba, majd onnan uszályon a CSSR-be. A könyv első felében ezt az utat követhetjük a főbb szereplők, Emil, a véráramlás-kutatással foglalkozó, egyébként mellékesen ügynökként tevékenykedő, ígéretes, fiatal tudós, és Snéhurka, a fiatal zsiráf elbeszélésén keresztül. A regény második része az állatok értelmetlen lemészárlásáról, és ennek a főbb szereplők lelkére gyakorolt hatásáról szól. És hogy hogyan kapcsolódik ide a fülszövegben emlegetett Hrabal? A könyvből ez is kiderül.

Ledgard stílusát valahová Sebald és Verhaeghen közé tenném. A fő történet közben néha megállunk és meghallgatjuk az egyes szereplők történeteit, vagy éppen kultúrtörténeti, történelmi, zenei, illetve irodalmi utalások tömkelegébe ütközünk. Ezek közül néhányat említenék: Kästner: Emil és a detektívek, Dickens: Szép remények, Horatius és a Biblia, Dvorák és Bellini. És még folytathatnám a sort. Ezzel az író eléri, hogy ne kételkedjünk a tényfeltáró újságírók azon megállapításban, hogy minden mindennel összefügg. Az utalások folyton felerősítik, gyengítik, kioltják, átértelmezik a történetünket, és olyan bonyolult és szerves hálót alkotnak, mint… mint egy zsiráf négyzetrácsos, ám sosem egyforma bundája. Azonban nemcsak ilyen jellegű párhuzamok és ellentétek vannak a történetben, hanem lassan arra is rájövünk, hogy hogyan kapcsolódnak össze egy zsiráf és az elnyomott ember érzései. A zsiráf a világ legmagasabb állata, a szavanna cirkálója helyett igazi szimbólummá lesz. De hogy miért, azt nem árulom el.

Ez után az érzelmes, gyönyörű nyelvezetű, lassan hömpölygő, ám fantasztikusan élvezetes regény után pedig elmondhatom, hogy már most várom azt, hogy kijöjjön az újabb remek, a Submergence. Véleményem szerint Ledgard a következő időszak legjelentősebb angol nyelvű írói között lesz.