Főkép Érződik is, meg nem is ezen a regényen, hogy eredetileg 1964-ben jelent meg, akkor még természetesen csak angol nyelven. Érződik, mert a könyvben bemutatott Amerika már nem létezik, a társadalom nem úgy tagozódik, az emberek másként élnek, s nem utolsó sorban ma már más elvárásoknak kell megfelelniük a krimiknek, detektívtörténeteknek. Azonban az elmúlt majd ötven év nem érződik a történeten, mert akárcsak Agatha Christie legtöbb meséje, ez is képes arra a varázslatra, hogy különösebb erőlködés nélkül elszórakoztassa az olvasót, csak itt jóval bonyolultabb a felderítendő ügy, mint amivel mondjuk Poirot általában szembesül. További hasonlóság a két szerző között, hogy mindketten egy jól behatárolható társadalmi rétegről írtak. Ez még akkor is igaz, ha nyomozásai közben Lew Archer szegényekkel és az alvilág tagjaival is találkozik, mert ennek ellenére a lényegre, a fontos történésekre rendre a megbízók tehetős osztályában kerül sor.
 
Macdonald ezúttal sem kispályás történettel rukkol elő, ami elsőre egyszerű – keresd meg az elszökött feleségemet – megbízásként indul, az hamarosan ágas-bogas, térben is időben is burjánzó rejtéllyé változik, ahol titkok és hullák várják a rá jellemző makacssággal nyomozó Archert. Talán a szokásosnál kevesebb a sebészi pontossággal a lényeget láttató mondat és leírás, de mást igazából nem lehet a szerzőnek hiányosságként felróni. A szereplők élnek, és szokás szerint jóval többet megtudunk róluk, mint amit magukról sejtenek. Emlékeim szerint az pedig még egyszer sem fordult elő, hogy versek is szerepeljenek egy Lew Archer sztoriban. Most pedig Verlaine és egy helyi költő is megidéződik.
 
Az ismerősként visszaköszönő elemek (labilis idegállapotú nők, akaratgyenge fiatalemberek, a mindent és mindenkit megrontó vagyon) ellenére egy pillanatig sem gondolom utánérzésnek A másik férfi című könyvet. Inkább egy olyan kalandnak, amelyben Macdonald a pszichológiát is felhasználja. Mi másként lehet például értelmezni azt a helyzetet, amikor Lew apaként viselkedik ifjú megbízójával szemben? De Freud biztosan jól szórakozna a nyomozás közben feltárt családi viszonyokon. Mondjuk az is érdekes kérdés, hogy Macdonald történeteiben a nők (többnyire) miért határozottabbak a férfiaknál? Miért van az, ha a magánkopó elhagyja a napsütötte Kaliforniát, mintha a pokol földi bugyrába menne, ahol a városok nem csak lakosságot, hanem saját magukat is megnyomorítják? Vagy hangsúlyozott emlegetése ellenére a szexualitás miért hiányzik (egy fejeztet leszámítva) a regényből? Egyszer az is jó lenne, ha valaki abból a szempontból elemezné a sorozatot, hogy az eseményekben, a gyilkosságokban mekkora szerepe van az örök ifjúság utáni vágynak.
 
Nem folytatom a menet közben, vagy utólag felmerült kérdések és gondolatok sorolását – talán ennyi is elegendő bizonyíték arra, hogy Macdonald regényei nem csak jó krimiként élvezhetők, hanem jóval összetettebb írásként is értelmezhetőek.
 
A Lew Archer-sorozat kötetei: Mozgó cél (The Moving Target) (1949)
Fulladásos halál (The Drowning Pool) (1950)
Ki így hal meg, ki úgy (The Way Some People Die) (1951)
A csontketrec (The Ivory Grin; vagy: Marked for Murder) (1952)
Áldozat kerestetik (Find a Victim) (1954)
A barbár part (The Barbarous Coast) (1956)
A fúriák (The Doomsters) (1958)
A Galton-ügy (The Galton Case) (1959)
A Wycherly család (The Wycherly Woman) (1961)
The Zebra-Striped Hearse (1962)
A másik férfi (1964)
A dollár túlsó oldalán (The Far Side of the Dollar) (1965)
Black Money (1966)
Mindenki ellenség (The Instant Enemy) (1968)
Búcsúpillantás (The Goodbye Look) (1969)
Eltűntnek nyilvánítva (The Underground Man) (1971)
Csipkerózsika (Sleeping Beauty) (1973)
A kék pöröly (The Blue Hammer) (1976