FőképKedvezményes vásárlás: www.booker.hu




Számtalan könyvet olvashattunk már a Kelet-Közép-Európából a nagybetűs Nyugatra távozottak útkereséséről, identitásválságáról, beilleszkedési nehézségeiről – hol több, hol kevesebb sikerrel szinte minden nyugatra szakadt író megírta a saját történetét. Nehéz újat mondani, és még nehezebb igazán hatni a kritikus olvasókra – főleg, mert az itt rekedtek (és pláne a balszerencsésebb vidékeken rekedtek) természetes reakciója sokszor az értetlenség, a jólétbe távozottak „nyavalygásának” elutasítása. A 2010-ben Svájci- és Német Könyvdíjjal jutalmazott Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl című önéletrajzi ihletésű regényében is vékony jégen táncol, ám kikerüli a csapdákat: remekművel ajándékoz meg minket.
 
A Vajdaságból Svájcba települő magyar származású Kocsis család történetét az idősebb leány, Ildikó szemszögéből ismerjük meg – bár a térben és időben ide-oda ugráló cselekmény, a folyamatos zaklatott visszaemlékezések sorából csak vázlatosan körvonalazódik egy „történet”. A sarokpontok – a szülők házassága, a Vajdaságban lehetetlenné váló élet, a svájci kitelepülés, a siker és a hazalátogatások – mellett egyfajta családi tablót kapunk: ahogy minden családban, itt is vannak vissza-visszatérő történetek, elhallgatások, suttogva emlegetett szégyenfoltok, megtagadott rokonok. A sok kis történet végül nem áll össze egy egésszé, helyette úgy érezhetjük, mintha egy ismerős család évek óta mesélt és mesélt sztorijai elevenednének meg – olykor összefüggéstelenül, olykor nyilvánvaló csúsztatásokkal.
 
Ezeket a történeteket áthatja a tizenéves Ildikó alakuló személyiségéből fakadó sajátos nézőpontja – eleinte szánakozva nézik húgával a „jugoszláv” rokonokat, a jólétből hazalátogató tizenéves kis fruskák minden önteltségével; majd ahogy egyre inkább lázadoznak a beilleszkedést minden megaláztatás ellenére egyetlen és üdvözítő célként felfogó szülők ellen, úgy tekintenek az otthon maradottakra egyre több elnézéssel és tisztelettel. S mindezt idézőjelbe teszi az apai nagymama iránti végtelen ragaszkodás – az idős parasztasszony, aki két unokáját nevelte, amíg a szülők Svájcban vendégmunkásként dolgoztak, hogy kivihessék családjukat, a biztos pont, amihez mindig visszatérnek, és aki a szó szoros értelmében gyökérként köti őket a Vajdasághoz.
 
Kevés könyv ütött szíven ennyire, mint ez, az első néhány oldal olvastakor kis híján elsírtam magam a buszon – annyira szívszorító és igaz, ahogy a szerző leírja a két lány hazatérését a nagymama házába, a megszokott gyerekkori tárgyak, látványok, ízek keresését, az elmúlt időbe való kapaszkodásra tett mindig hiábavaló kísérletet. De ugyanilyen szívszorító a jugoszláv háború kitörése utáni időszak leírása is – azt a csendes, lelkifurdalással és elfojtásokkal elegy, mélyről jövő aggodalmat, amit a biztonságos nyugaton élők valójában érezhettek a háborús zónákban rekedt rokonokért, ilyen őszintén és mértéktartóan még nem láttam leírva.
 
A gyermekként idegen közegbe került, a szülők minden munkája ellenére örökké kívülállónak számító lányok számára a maguk mögött hagyott Jugoszlávia felértékelődik, és egyfajta elhagyott édenkert képét ölti; mindez összekapcsolódik a véresszájú kommunistaellenes apával szembeni lázadással – természetszerű hát, hogy a két lány a háború kitörése után a baloldali lázadó svájci fiatalok körében keres kiutat. Mint ahogy az is, hogy a szülők által hangoztatott érvek és meggyőződések, a svájci kispolgárok újságokból szedett „tájékozottsága” és a beléjük nevelt hit ellenében próbálják a saját nézeteiket kialakítani – s ez egyáltalán nem meglepően jár azzal, hogy magyar létére egyikük a háború kellős közepén szeret bele egy szerb fiúba.
 
Túl a családtörténeten és az identitáskeresésen, ez a rövidke regény terjedelmét meghazudtoló mélységben szól arról a zavaros, belülről és kívülről egyaránt jószerivel átláthatatlan politikai-, vallási-, nemzetiségi- és még ki tudja, milyen zűrzavarról, ami ezt a számtalanszor szétszaggatott térséget jellemzi. Hitelesen, elfogulatlanul, olykor érzelmesen, olykor racionálisan, de ami a legfontosabb: őszintén. Fontos és jó könyv, és sajnos úgy hiszem, még sokáig fájóan aktuális lesz.

Részlet a regényből