Főkép

Egy ideje parázs viták dúlnak arról, hogy a képregény valódi művészet-e vagy sem. Nyugaton a számos művészi alapossággal elkészített darab miatt már elismerik művészetnek a képregényt. A műfajban természetesen komoly mondanivalóval bíró alkotásokat ugyanúgy találhatunk, ahogyan egyszerű szórakoztató köteteket is. Hazánkban azonban a közvélekedés egyelőre még „gyerekműfajnak” tartja a képregényt, bár egyre több olyan művet is kiadnak, amelyek – ahogy mondani szokták – túlmutatnak a képregény műfaji korlátain, és egyértelmű a törekvés, hogy a képregényt itthon is elismerjék művészetnek.

De mi van akkor, ha én tényleg csak egy szórakoztató, akcióval, szexszel és látvánnyal alaposan megpakolt, nem túlzottan megterhelő, de jól megrajzolt képregényre vágyom, amiben a Nyugaton már elterjedt módszert követve egy valós történelmi személyt „szuperembernek” állítanak be és a történelmi tényeket szabadon felhasználva hoznak létre egy valóban kalandos miliőt? Ebben az esetben előveszem (illetve első lépésben megveszem) Huszka Zsombor A szultán katonája címet viselő képregényét.

Ez a kötet a Fekete Sereg idejébe repít minket. Kinizsi minden csatában porig alázza Szulejmán seregét, ezért a szultán ott csap le a híres (török szempontból hírhedt) vezérre, ahol tud: a lányát, Éduát raboltatja el. A tervet a török uralkodó legbelsőbb embere, Dzsanavar, a bérgyilkos hajtja végre. A lelketlen gyilkosban azonban olyan érzések ébrednek a lány láttán, amelyek egész más irányba terelik mindkettejük sorsát. Amint említettem, Kinizsi itt szuperemberként jelenik meg, még ha a sorozat első kötetében csak amolyan mellékszereplő. Dzsanavar pedig szintén emberfeletti tulajdonságokkal rendelkezik, a különbség csak annyi, hogy ő nem a nyílt csatatéren bizonyítja tudását.

Elsőre rögtön a borító kelti fel a figyelmünket: a közepén a sötét és még sötétebb színekkel megfestett orgyilkos, a háttérben pedig tökéletes ellentéte, a rendkívül szexi és sárgás színnel megjelenített Édua érzéki, mégis határozott körvonalai. Persze ne felejtsük el a két szereplőt összekötő kapcsot sem, a szultánt, akit e helyütt a palota szemkápráztató, ám romlottságot sugalló tornyai jelképeznek. Az arab írásra hasonlító betűtípus pedig már csak a ráadás.

A kötet jól van megtervezve, és a kivitelezés szintén remek: a fő színek a fekete és a fehér, s a fekete-fehér világot csak helyenként színesíti a vér vöröse, vagy a valamilyen drogtól vagy fájdalomtól eredő bódulat sárgás árnyalata. Nem tudom, hogy Huszka Frank Miller Sin Cityjéből leste-e el ezt a megoldást, vagy maga találta ki, mindenesetre nagyszerűen alkalmazza ezeket az eszközöket.

A helyszínek esetében mindig egy-egy fontos jellemzőt vagy hangulati elemet igyekszik megragadni a szerző, így a méretek gyakran túlzóak, mint például a szultán palotája esetében is. A szereplők megjelenítése pedig nem feltétlenül élethű, hiszen a szerző inkább a karakterük és az adott hangulatuk ábrázolására koncentrál – s ettől válik Édua még kívánatosabbá, a török és magyar sereg harci láztól fűtött tagjai pedig még brutálisabbá.

Még jó, hogy a rajzolás ilyen kitűnő, mert a karakterek kidolgozottsága és eredetisége hagy némi kívánnivalót maga után, a szövegek pedig a kötet több pontján is elég esetlenek és suták. A szerző elmondása szerint már javasolták neki, hogy álljon össze egy íróval, s ez valóban bölcs döntés lenne részéről. Szerencsére azonban ezek a negatívumok nem rontják el teljesen a képregényt, a fent leírt remek megoldások pedig még ezek ellenére is remekül elviszik a hátukon az egész kötetet.

Röviden és tömören: vegyétek meg A szultán katonáját, ha szeretitek az akciódús és látványosan megrajzolt szórakoztató képregényeket, mert mindenképpen jó vásárt csináltok vele! Zsombornak pedig csak szorítani tudok, hogy a továbbiakban is legalább ezt a színvonalat hozza!