Főkép

Márai Sándor 1926-ban körutazást tett a mesés Keleten. Ez a könyv ennek az útnak a lenyomata: az író úti élményeit, kisebb-nagyobb kalandjait, izgalmait és csalódásait, valamint az utazás során megtapasztalt eseményekkel kapcsolatos elmélkedéseit tartalmazza. A kötet számos írása akár önállóan is olvasható, de azt hiszem, érdemesebb sorban haladni, hiszen vannak olyan gondolatmenetek, amelyek több írásban is felbukkannak, s amelyeket akkor tudunk igazán követni, ha olvastuk a korábbi darabokat is.
 
Az Istenek nyomában három részre tagolódik, a szerző keleti útjának főbb állomásai szerint. Az első részben Márai egyiptomi tartózkodásáról olvashatunk, s az ő lépteit követve bepillantást nyerhetünk Tutanhamon sírjába éppúgy, mint a legsötétebb kairói sikátorokba (ahol mellesleg bármikor megtörténhet, hogy egy idős arab férfi magyarul szól hozzánk, majd kedélyesen elcseveg velünk arról, hogy mi módon tudja a gyanútlan európai utazóról egy szempillantás alatt megállapítani, hogy magyar származású). A Márai által leírt Egyiptom mesebeli, különös, ősi és nyugodt világ, s lakóinak életfelfogása, egykedvűsége és nagyon kevéssel is beérő életmódja olyan, hogy azt az európai utazó csak némi csodálattal figyelheti, de megérteni talán soha nem fogja tudni.
 
A könyv második része Márai szentföldi tartózkodásáról szól: az író meglátogatott számos bibliai várost, például Betlehemet és Jerikót, és elutazott az éppen épülő Tel-Avivba is. Ezen a vidéken muzulmánok, keresztények és zsidók élnek egymás mellett, s a három különböző kultúrájú és vallású csoport életmódjának, világnézetének és hitének különbsége szintén jó alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy elmerengjen az emberi természet sokszínűségén és az emberi méltóságon.
 
A kötet harmadik része az író szíriai útjáról, majd a hazaútról szól, amely során Márai Törökországot és Athént is útba ejtette. S bár a szerző az út ezen szakaszán is számos élménnyel gazdagodott, sok csalódás is érte. Ezek közül a legnagyobb Damaszkuszhoz fűződött. Márai mindenképpen szerette volna meglátogatni a Kelet tán leghíresebb városát, és bár a várost csak nehezen és komoly veszély árán lehetett megközelíteni az országban dúló háború miatt, az író vállalta mindezt – ám a város nem bizonyult olyan mesésnek, ahogy azt várta, inkább sivárnak és halottnak tűnt. A kevéssé sikeres szíriai út kapcsán Márai természetesen ismét számos történelmi és politikai jellegű fejtegetésbe bocsátkozik, például kárhoztatja a franciákat, amiért a jelenlétükkel tönkreteszik a varázslatos Szíriát.
 
Annak ellenére egyébként, hogy a könyv három része eléggé elkülönül egymástól és hogy az egyes részek és azokon belül az egyes írások önmagukban is megállják a helyüket, azt hozzátenném, hogy valószínűleg senkinek nem fog gondot jelenteni a kötet összes írásának elolvasása, hiszen a rövid, maximum tízoldalas darabok igencsak olvastatják magukat. Úgyhogy akit egy kicsit is érdekel, hogy milyen volt a Kelet az 1920-as években egy érdeklődő és emberbarát külföldi utazó szemével, és ráadásul kedveli Márai Sándor jellegzetes, kissé öntelt és didaktikus stílusát (amivel nekem sajnos még nem sikerült megbarátkoznom), az sok szépséget, érdekességet és elgondolkodtató részletet talál majd ebben a könyvben.

Részlet a könyvből