FőképHarper Lee 1960-ban napvilágot látott regénye hatalmas sikereket ért el nem sokkal megjelenése után mind az ítészek, mind az olvasók körében: a szerzőt eme regényéért Pulitzer-díjjal jutalmazták, az amerikai könyvtárosok a XX. század legjobb regényének választották, és egy 1996-os felmérés szerint a XX. század hetedik legjelentősebb műve. Érdekes, hogy az írónő se a regényt megelőzően, sem azt követően nem írt mást, és mégis: ezzel az egyetlen könyvével méltán helyet foglalhatott a klasszikusok között.
 
A regény az 1930-as évekbeli amerikai Dél egyik kisvárosába kalauzolja az olvasót. Itt él a forrófejű, lány létére kissé túl fiúsan viselkedő Scout Finch bátyjával, Jemmel és édesapjával, Atticus-szal. A gondtalan, játékba belefeledkezős nyaraikat csupán egy dolog zavarja meg: ez pedig a felnőtté válás. Először Jem, majd később Scout is kénytelenek egyre többet és többet hátrahagyni gyermeki naivitásukból, hogy képesek legyenek tekintetüket az igazi világra emelni.
 
S ez a szóban forgó világ valahol ott kezdi el megmutatni valódi arcát, mikor ügyvéd édesapjuk, Atticus Finch elvállalja egy színes bőrű férfi védelmét a bíróságon, akit egy fehér nő nemi erőszakkal vádol...
 
Úgy gondolom, hogy a könyv egyik legélvezetesebb pontja a narráció. Az írónő ugyanis két narrátorral dolgozik, aki tulajdonképpen egy és ugyanaz a személy: Scout Finch gyermekkori énje meséli a történetet, melyet sokszor felülír, vagy éppen más megvilágításba helyez Scout felnőtt énje. Így miközben megmarad a gyermeki rácsodálkozás, a társadalmilag elfogadott gondolkodás ismeretének hiánya, Scout felnőtt énjének beleszólásai miatt mégsem maradunk teljesen tudatlanok, hiszen gyermeki énjének történetében olyan momentumokra fókuszál, olyan dolgokat értelmez utólagosan, melyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy valóban képesek legyünk megérteni, mi is az a fajgyűlölet, az egyenlőség – vagy éppen ennek látszata.
 
S bár ezek is már önmagukban súlyos témák, de a Ne bántsátok a feketerigót! nem csupán erről szól. A társadalmi beilleszkedés nehézségei is terítékre kerülnek, hogy mennyi terhet ró is ránk az, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. S itt nem csupán azokat a fajta konvenciókat értem, hogy miről mit kellett gondolni, vagy hogyan is kell élni ezt a kisvárosi életet, hanem ebbe beletartozik az is, hogy mit is jelentett akkor és ott nőnek lenni. Scout pont ez utóbbi szempontból lóg ki Maycomb leányai közül, hiszen szeret nadrágban járni, fára mászni, verekedni, légpuskával lövöldözni, és minden délután édesapjával együtt olvassa az újságokat – már iskolába kerülése előtt is. Csupa olyan dolog, amit a maycombiak szerint egy úrihölgy nem engedhet meg magának. S hogy Scout mennyire nem illik bele a nőkről alkotott keretbe, az igazán csak akkor derül ki számára – és az olvasó számára is - , mikor részt vesz egy, a nagynénje által szervezett külmissziós összejövetelen. Ez amolyan hölgydélután, amikor valamelyik tag házában összegyűlnek az úrihölgyek, és békésen elteázgatnak, süteményeket esznek, miközben pletykákat cserélnek egymás közt. Egy igazi, külön kis közösség bontakozik ki ekkor szemeink előtt, amelynek megvannak a saját törvényei, és amely gyökeresen különbözik a Scout által megismert férfivilágtól.
 
Rengeteg érdekes és nehéz téma bukkan fel ebben az alig négyszáz oldalas könyvben, ám a regény legfőbb üzenete a címben keresendő. A feketerigó kétszer is felbukkan a regény során, először akkor, mikor a gyerekek a karácsonyra kapott légpuskájukat próbálják ki a hátsó kertben, és Atticus figyelmezteti őket, hogy ne lőjenek a feketerigókra. Majd egy későbbi fejezetben Miss Maudie, az egyik szomszédjuk elmondja a gyerekeknek, hogy a feketerigók ártalmatlan madarak, nem tesznek kárt semmiben, csupán énekelni jönnek a kertjébe. A feketerigó tehát az ártatlanság jelképe, amely nem csupán a vád alá helyezett színes bőrű férfira vonatkozik, hanem a társadalmilag el- vagy megítéltekre, az ok nélkül bántalmazottakra, a gyerekekre is.
 
Harper Lee regénye valóban nagyszerű könyv, mindenkinek bátran ajánlom. Elgondolkodtató, felkavaró, és mégis légies könnyedséggel megírt történet, mely közel hetven év távlatából, és ki tudja, hányezer kilométerrel arrébb is aktuális, hiszen nem változtunk sokat azóta sem.