Főkép Manapság, amikor a magántulajdon sérthetetlensége a nyugati társadalmak egyik, ha nem a legfontosabb alapköve, felettébb tanulságos olvasgatni a reneszánsz gondolkodók utópisztikus műveit. Ezek között is kiemelt helyet érdemel Tommaso Campanella dominikánus szerzetes 1602-ben, olaszul írott műve, A Napváros, melyet maga a szerző fordított aztán latinra, hogy majd’ negyedszázaddal később, 1623-ban Frankfurtban jelenhessen meg nyomtatásban.
 
A Napváros klasszikus dialógusformában íródott: egy egyszerű genovai hajós és egy ispotályos, vagyis máltai lovag párbeszédéből ismerkedhetünk meg a távoli közösség felépítésével és filozófiájával. A Napvárosban látottak és megtapasztaltak elbeszélésének tényszerűsége és a lovag kommentároktól mentes, csupán irányjelzőként használt közbevetései-kérdései közvetlenül ki nem mondottan, mégis egyértelműen ideális társadalmi berendezkedést sugallnak.
 
A mű részben a klasszikus filozófiáknak a krisztusi tanításokkal való összeegyeztetésére tett kísérlet, és mint ilyen, egy arra érdemes – ám nem választott – bölcs vezetők irányította, a javak közös birtoklásán alapuló, tehát kimondottan kommunisztikus társadalom rendjének felvázolása. Ugyanakkor az eugenetika propagálása némileg visszásnak tűnhet a mai olvasó szemében, hiszen tudjuk, mit tettek e téren a náci Németország vezetői, és mindez miféle elkorcsosult, embertelen ideológiához kötődött. Ugyanígy, az olyan gondolatok, mint hogy mindenki tehetsége szerint dolgozzon és szükségletei szerint részesüljön a közösből, később ténylegesen felbukkantak a kommunizmust a gyakorlatban is megvalósítani igyekvő, ám csupán annak torzképét létrehozni képes filozófusoknál és forradalmároknál.
 
Mindez az ősi – például az egyiptomi – vallások napimádatával, rengeteg asztrológiával és mágiával keveredik, és lényegében visszalépésnek mutatkozik a keresztény valláshoz képest, habár a Napváros polgárai ismerik és tisztelik Jézust és szellemi örökségét. Nem csoda, hogy az Inkvizíció nem nézte jó szemmel Campanella ténykedését – igaz, tettlegesen már jóval A Napváros megírása előtt felléptek ellene, és a szerző utal is a műben a hosszas kínzásra, amit kivételes lelki erejének köszönhetően sikeresen kiállt.
 
Azzal azonban nem számolt Campanella, vagy pusztán nem akarta figyelembe venni, hogy egy efféle ideális közösség elsődleges összetartó ereje kizárólag a szegénység lehet. Abban a pillanatban, hogy az emberek bővelkednek az anyagi javakban, hiába a szellemi elkötelezettség, hiába a látszólagos megelégedettség, sokan – még ha talán nem is a többség – mindenképp egyre többet akar majd. Önáltatás lenne azt hinni, hogy az emberek születésüknél fogva jók és képesek ellenállni a kísértésnek. Voltaképp, ha már egyvalakit megrészegít a hatalom iránti vágy, a kizsákmányolás – rosszabb esetben a nyílt zsarnokoskodás – vírusként fertőzheti meg a társadalmat, az egyedül üdvözítőnek feltüntetett, ám lényegükből fakadóan hamis értékek és a kétszínűség mételyét pedig sokkal nehezebb kiirtani, mint bármely külső ellenség ellen megvédeni önmagunkat.
 
A Lazi Könyvkiadó gondozásában megjelentetett szöveghez Campanella dialektikus magyarázatát, a Vitás kérdések a legjobb köztársaságról című bölcseleti írást szintén mellékeli, Sallay Géza mai napig hasznos és érvényes utószavának és jegyzeteinek leközlése pedig az új kiadás külön kiemelendő erényei közé tartozik.