Főkép

Robert J. Sawyer neve a magyar olvasók számára a Flashforward című regény, illetve a regény alapján készült televíziós filmsorozat révén vált ismertté 2010-ben. Pedig ennek az 1960-ban született kanadainak már 1990 óta folyamatosan jelennek meg regényei, ráadásul jelenleg ő a legtöbb díjjal elismert sci-fi szerző. Saját elmondása szerint 45 díja van világszerte, és erre nagyon büszke. A legbüszkébb mégis a tudományos-fantasztikus terület Oscar-díjának is tekintett Nebula-díjra, amit éppen a jelen írás tárgyát képező, eredetileg 1995-ben (vagyis „alig” tizenhat évvel ezelőtt) megjelent regényért kapott.
 
A Lélekhullám főszereplője Peter Hobson, egy egészségügyi mérnök, aki tanuló korában, egy hivatalos „szervbetakarítás” során részese volt élete egyik legmegdöbbentőbb élményének, ami meghatározta egész további életét. Ekkor határozta el ugyanis, hogy kidolgoz egy módszert, amivel minden kétséget kizáróan meg lehet határozni, hogy valaki meghalt, mielőtt például elkezdenék eltávolítani a szerveit. Peter addig tökéletesíti a hagyományos EEG készüléket, míg az alkalmassá válik az agyban zajló elektromos aktivitás érzékelésére még akkor is, ha csak egyetlen neuron továbbít jelet, vagyis a berendezés segítségével hajszálpontosan meg lehet állapítani a halál beálltának időpontját. Ezen a ponton a történet elmehetett volna az orvosi thrillerek irányába, de nem ez történt…
 
Peter Hobson, mint minden tudós, azért végez kutatásokat, és azért fejleszt különféle berendezéseket, hogy az eredményeket a gyakorlatban is alkalmazzák. Csakhogy ő is, mint minden tudós, bizonyos aspektusokat figyelmen kívül hagyott, amikor csak célja elérése lebegett a szeme előtt. Például azt sem gondolta végig, hogy ha meg tudja határozni a lélek távozásának időpontját, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy mikor kerül be oda. Mint ahogy arról sem lehetett fogalma, hogy felfedezésének híre milyen reakciókat fog kiváltani az emberekből világszerte. Sejtése persze volt, de ami történt, az minden képzeletét és/vagy rémálmát felülmúlta. Ezen a ponton a történet elmehetett volna a filozófia irányába, de nem ezt történt…
 
Azért, hogy új szintre emeljék a lélekhullámmal kapcsolatos kísérleteket, Peter és tinédzser kori barátja, a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kutatásokra szakosodott, mélyen vallásos számítástechnikai zseni három másolatot készítenek Peter agyáról. Az egyikből eltávolítják a fizikai létre jellemző információkkal, ezzel a halál utáni életet próbálják kutatni – „ő” Szellem. A másikból az öregedéstől való félelmet, illetve a halállal kapcsolatos aggodalmakat iktatják ki, amivel a halhatatlanságot próbálják kutatni – „ő” Ambrotos. A harmadik pedig a kísérleti alap, amiben nem változtatnak semmit, így hozzá lehet viszonyítani a szimuláció eredményeit – „ő” Kontroll. Bár a kutatók úgy hiszik, hogy kordában tudják tartani a szimulált tudatokat, azok kiszabadulnak az ellenőrzött számítógépes környezetből, és birtokba veszik a világhálót. Nem sokkal később titokzatos halálesetek történnek, melyeknek felderítése során a nyomozó érdekes összefüggéseket talál. Ezen a ponton a történet elmehetett volna a cyber krimi irányába, de nem ez történt…

Ahogy a fentiekből is látszik, a Lélekhullám több műfaj zsánereit is felvonultatja, mégsem megy el egyetlen irányba sem, hanem inkább ötvözi, semmit szétválasztja a különböző elemeket, amik így szükség esetén korrigálhatják egymás hibáit vagy hiányosságait. Viszont éppen a sokféleség és sokirányúság miatt olykor úgy érezhetjük, hogy talán maga a szerző sem tudta pontosan, mit is szeretne végül kihozni a történetből. Bár írói módszerének ismeretében ezen erősen csodálkoznék, hiszen ő nagyon tudatosan építi fel a regényeit, amihez az írás előtti alapos kutatómunka is hozzátartozik, mint ahogy az is, hogy nála a tudomány és a vallás, a racionalitás és a miszticizmus békésen megfér egymás mellett.

Nekem bejön ez a sokféleség, de talán éppen emiatt komoly támadások is érhetik a regényt. Vannak, akiknek nem elég irodalmi, nem elég tudományos, nem elég krimi, nem elég eredeti, nem elég jó. De vannak olyanok is, akik szerint igenis jó és elgondolkodtató, emellett pedig legalább annyira szórakoztató, mint amennyire tudományos. Nem tisztem eldönteni, hogy kinek van igaza, nekem mindenesetre tetszett, és remélem, hamarosan újabb Robert J. Sawyer jelenik meg magyarul. Mondjuk valami frissebb…