FőképDarius Kopp a negyvenes, közepesen sikeres üzletember mintapéldánya: egy mobilkommunikációs cég közép-európai képviselője, kényelmes irodával, ahol senki sem ugráltatja, kicsoszoghat zokniban narancsléért a konyhába – lévén ő az „egyetlen ember a kontinensen”; főnökei az USA-ban és Angliában birkóznak a globális kommunikáció kihívásaival, Darius pedig Berlinben fejleszti tökélyre a „Hogyan adjuk el magunkat nagyon sikeres és fontos üzletembernek, miközben semmit sem csinálunk?” technikáját.

Az irodán kívül kényelmes luxuslakás várja tetőterasszal és egy gyönyörű, intelligens, fiatal feleség. Dariusnak megadatott minden jó, ám ahogy az a kortárs regényekben lenni szokott, ez a „minden jó” egy csapásra – na jó, nem egy csapásra, egy hét alatt – lebomlik, mint ahogy a gondosan felpakolt smink kopik le a színészek arcáról az előadás végére – hogy a végén ne maradjon más, csak egy átlagember, aki egy ideig eljátszotta, hogy ő teszem azt, a kincsekben bővelkedő Darius.
 
Terézia Mora bizonyos szempontból teljesen szokványos regényt írt – van itt kiábrándulás, egzisztenciális válság, a magunk mögött hagyott múlt és a gondosan építgetett új személyiség egymásnak feszülése, romantika és munkahelyi válság, a természet és a túlpörgetett nagyvárosi lét szembeállítása. Csupa ma divatos téma, olvashattunk róluk jó néhány kortárs szerző tollából – hol kiábrándultan, hol még kiábrándultabban. Ami Mora regényét megkülönbözteti a többitől, az a finom humor, amivel ezeket a nagyon is súlyos témákat tálalja, az irónia, amivel hőseit(?) kezeli, a stílus, ahogyan eljátszadozik velünk, mintha ő maga sem döntötte volna még el, hogy a könyve komoly létkérdéseket feszeget-e, vagy csupán látlelet egy hétköznapi életről.
 
Mert Darius valójában teljesen hétköznapi figura, ahogy a felesége, Flora is. Nap mint nap látunk magunk körül embereket, akiknek épp nem jött össze valami a munkában, magabiztos businessmaneket, akik alól kicsúszott a talaj, bölcsészeket, akik pincérnek állnak, nőket, akik gyermekre vágynak, férfiakat, akik maguk mögött hagyták kisszerű családjuk fojtogató légkörét, hogy aztán szégyenlős kisfiúként térjenek haza, amikor az anyjuk kórházba kerül. Az egy hét alatt, amíg Darius és Flora életének tanúi lehetünk, mindez megtörténik velük, és ez a sűrítés az egyetlen, ami mutatja, hogy ez itt egy regény, egy fikció, egyébként lehetne bármelyikünk élete…
 
Kézenfekvő lenne, hogy Darius az őt ért megpróbáltatások hatására átértékelje életét, ám Mora nem a könnyebbik végén fogja meg a dolgot. Ez nem egy romantikus lányregény, aminek a végén a férfi és a nő szerelmesen egymás szemébe nézve megfogadja, hogy eztán minden más lesz. Ne legyenek illúzióink, Darius ugyanolyan önző, ostoba, hedonista marad, mint eddig, csak éppen talán megtanul jobban odafigyelni arra, aki magán kívül az egyetlen fontos ember az életében – Florára.
 
A párkapcsolati dráma a regény egyik fő szála, az önző Darius és a hiperérzékeny, depressziós rohamokra hajlamos Flora párosáról kezdettől nem tudjuk eldönteni, mi köti össze őket, és a végén elegánsan nyitva marad a kérdés, hogy vajon együtt maradnak-e. Remek főszereplők ők, kettejük alakján keresztül elénk tárul az érzékeny bölcsész – aki inkább pincérnek áll, mint hogy eladja tehetségét, mert „így jobban meg tudja őrizni a méltóságát” – és az elvtelen üzletember ellentéte. De ugyanígy ők ketten testesítik meg a természetközeli életre vágyó, a vidéki hétvégében megváltást találó, biopiacra járó (és virágnevet viselő…) nő és a felgyorsult életet élő, vidéken térerő után kajtató, a világhálóról leakadni nem képes, rohanó, felhalmozó férfi ellentétét.
 
Látszólagos egyszerűsége ellenére cseppet sem egyszerű könyv ez. Egyfelől, Mora stílusa a posztmodern felé hajlik – és itt jegyzem meg, Terézia Mora Esterházy Péter német fordítója, ami már eleve nagy várakozásokra adhat okot, és nem kell csalódnunk, az írónő bravúrosan bánik a nyelvvel, és meglehetősen szabadon kezeli a hagyományos elbeszélésformát. Nincs hagyományos elbeszélő, a nézőpontok váltakoznak – hol egy külső nézőpontból látjuk az eseményeket, hol Darius szemszögéből, hol Floráéból, de a legizgalmasabb az, amikor Darius úgymond kommentálja saját magát – ezek az iróniától csöpögő, idézőjeles megjegyzések jöhetnének akár Florától, a narrátortól, vagy Darius „belső hangjától” is, folyamatos jelenlétük csak erősíti azt az érzést, hogy itt egy esendő, átlagos figurát látunk, aki saját magával is örökös vitában áll – éppúgy, mint mi magunk. A látszólag egyenes vonalú cselekmény is egy szerteágazó cselekményháló középpontja csupán – az állandó sztorizgatások, visszaemlékezések, álmok, képzeletbeli beszélgetések rengeteg kitérővel szolgálnak.
 
Az igazi ínyencfalat a könyvben található szimbólumok széles tárháza. Kezdve a nevektől – a természetközeli Flora és a kincseket gyűjtögető Darius – a főhős foglalkozásán át a vonatoktól való félelméig vagy a szinte kényszeres habzsolásig. A főszereplő, aki egy mobilkommunikációs cég képviselője, szinte összenőve a telefonjával és az internettel, bármikor bárkit elérhet, csak épp azzal nem képes kommunikálni, aki ott van mellette – vaskos kritika a huszonegyedik századi emberről. Természetes, hogy Darius „összeomlását” a kommunikációs eszközöktől való megfosztás kíséri – a vonaton reked, ahol nincs térerő, amikor meg végre elérné már százszor hívott főnökét, lemerül a telefonja.
 
De talán még ennél is érdekesebb a habzsolás, a kényszeres vásárlás, étterembe járás, piálás és a folyamatosan jelen lévő légszomj, Darius asztmás rohamainak egymás mellé helyezése. Korunk hőse, a sikeres ember, akinek egész élete a pénzkeresésről és a fogyasztásról szól, aki listába szedi, hogy melyik üzleti partnerével melyik étteremben mit evett – komolyan, szinte az olvasó kap gyomorrontást attól a rengeteg kajától, ami itt felsorolódik – képtelen arra, hogy levegőt vegyen. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt.
 
A végtelenségig lehetne sorolni a szimbólumokat, de izgalmasabb elolvasni a könyvet, és megkeresni őket. Terézia Mora remekül ír, és nagyon trükkös: regénye olvasható úgy is, mint egy párkapcsolat egy hetének hétköznapi krónikája, kisebb-nagyobb drámákkal, érdekes szereplőkkel, finom humorral; de olvasható vaskos társadalomkritikaként, posztmodernbe hajló kiútkeresésként is. Ilyenformán bárkinek ajánlható: aki csak szórakozni akar, és jókat nevetni az írónő ironikus leírásain, éppolyan jól jár vele, mint az, aki egy tehetséges kortárs írónőtől azt várja, hogy elgondolkodtassa.