Főkép 1975 világszerte a nők éve volt, a legtöbb sajtóorgánum a nők felszabadulását és egyenjogúsodását dicsőítette. Ezzel a tendenciával senki sem mert szembeszállni, kivéve az akkor még nem túl ismert fiatal svéd írót, Per Olov Enquistet, aki ekkor jelentette meg ezt a drámát, és keltett vele óriási felháborodást.
 
Strindberget, a híres drámaírót a már erősen kibontakozó emancipálódás korában állítólagos nőgyűlölete miatt kiutálják hazájából. Mivel sehonnan sem tud pénzt szerezni, egyetlen esélye, hogy sikerre viszi új, kísérleti darabját, amelyet saját házasságának felbomlásakor írt.
A dráma, amelyet színre akar vinni, valójában egy kamaradarab, melyben két nő szerepel, akik ugyanazért a férfiért küzdenek. Az egyik színész Siri, Strindberg válófélben lévő felesége, a másik, Marie, akiről kiderül, hogy leszbikus, és vele szökött el Strindbergné annak idején. Pikáns, azt hiszem.
 
A próba során – ahol a szerző egyébként mindenbe beleköt, hisztérikusan, nőiesen viselkedik – mindkét nézőpontból felidéződik a nevezetes leszbikus csábítás is, egyre inkább a vádló szavak kerülnek előtérbe. A férfi talán legnagyobb problémája, hogy lányos alkatával és érzelmességével nem illik bele a társadalom által kreált ideális férfiképbe, és ezzel sehogyan sem tud megbirkózni. Minden látszólagos gonoszsága, igazságtalansága mögött a kinevetett férfi, az igaztalanul elűzött gondolkodó áll.
 
Az ő ellentétpárja Marie, aki az emancipáció élharcosaként kivívta teljes szabadságát a férfiaktól, de nem tud mit kezdeni vele. Alkoholista, leszbikus, a férfiak ócsárlásán kívül nem sokat tesz, de ezzel ő is csak leplezi társadalmi kívülállását.
Siri, a feleség pedig a mai modern nő archetípusa. Úgy érzi, hogy eltékozolta idejét feleségként, anyaként, egy férfi társaként. Dicsőséget, karriert, önálló életet akar. Erősebbnek érzi magát, mint a férfiak, uralkodni akar, elnyomni őket. De, hogy mindez hova vezet, még csak nem is sejti.
 
Annak idején, mikor ezt a darabot írta, Strindberg a régi, elavult társadalom felbomlását, elkorcsosulását ábrázolta, sokak szerint erős nőgyűlölettel. Ezt a szemléletet, ha elfogadni nem is, de megérteni meg tudjuk Enquist drámája után. Ez az emancipálódás, a hagyományos értékek semmivé foszlása folytatódott Enquist idején is, 1975-ben, és feltartóztathatatlanul folytatódik azóta is, tehát a darab mit sem vesztett aktualitásából.