FőképTheresa Révay első könyve, a nálunk tavaly megjelent A muranói üvegműves lánya felemás élményként él bennem – tisztességesen összerakott nagyívű romantikus családregény volt, ám borzasztóan idegesítő háborús kulisszák előtt játszódott, az írónő valahogy nem tudta összhangba hozni a romantikus szálat a háború borzalmaival, a családregényt az üzleti élettel, az egész úgy, ahogy volt, szétesett. Akkor azt mondtam, köszönöm, nekem ennyi elég volt Révay-ból, ám amikor megjelent a második könyve, a fülszöveget olvasva megremegett a térdem.
 
Ha valamivel le lehet venni a lábamról, az a két világháború közti időszak – az első világháborút követő lassú társadalmi átrendeződés, az egész Európán végigsöprő művészeti mozgalmak, a glamúros húszas évek, a jazzkorszak, az arisztokrácia utolsó dicsőséges évtizedei (ami persze ekkor már nem más, mint a régi dicsőségbe való kapaszkodás) az elképzelhető legjobb hátteret adják számomra bármilyen irodalmi- vagy filmalkotáshoz. Ha szabadon lehet választani, a korszak Angliájába kérnék helyezni minden könyvet, de egye fene, Párizs se rossz.
 
A Párizs fehér fényei a húszas-harmincas évek divatvilágában játszódik, egy nagyszabású szerelmi történet, hazájából elüldözött orosz grófnővel és arisztokrata német fotóművésszel a főszerepben, igazi kliséhalmaz, ezerszer olvasott romantikus történet – mégis, a körítés, az orosz forradalom embertelenségétől a náci haláltáborokig tartó „utazás” a francia, német, orosz politikán és társasági életen keresztül, a divat- és művészvilág csillogó kulisszái, no és a remekül megírt szereplők annyit tesznek hozzá, hogy klisé ide, sablon oda, lenyűgözve olvassuk.
 
Xénia Osszolina tizenhat évesen menekül el Szentpétervárról, miután gondtalan gyermekéveinek egy szempillantás alatt vetett véget a bolsevik forradalom – apját a dolgozószobájában verték agyon, anyja majd’ belehalt a szülésbe, nagybátyja ki tudja, hol és miért harcol éppen. Xénia lesz az, aki legidősebbként gondját viseli beteg anyjának és két testvérének - mire a család Párizsba vetődik, ahol a nincstelen orosz menekültek ezreivel élnek egy kupacban, nyomorúságos bérleményekben, Xénia elveszti anyját is, a családi ékszereket pedig fillérekért kell eladnia, hogy etetni tudja testvéreit. Éjt nappallá téve dolgozik varrónőként a megélhetésükért, mígnem egy napon felfedezi Jacques Riviére, és modellként alkalmazza.
 
Xénia hamarosan Párizs egyik legfelkapottabb divatmodellje lesz, és megismerkedik a fotós Max von Passau-val, akivel első látásra egymásba szeretnek – hogy aztán hosszú éveken át macska-egér harcot vívjanak egymással, hol szerelmesen egymásba gabalyodva, hol menekülve a másik elől. Egy dacos szakítás után Xénia hozzámegy egy párizsi ügyvédhez, aki gondtalan életet biztosít neki és családjának, ám Max iránt érzett szerelme nem halványodik.
 
Max arisztokrata családja hagyományait dobta oda a művészetért, és a húszas-harmincas évek Berlinjében kénytelen végignézni a szélsőséges eszmék elterjedését, ám álmodozó művészlélekként csak későn ébred rá, hogy mekkora a fenyegetés. Mire a nácik átveszik a hatalmat, és megkezdődnek a zsidóüldözések, ő már ellenálló barátaival zsidókat és kommunistákat menekít ki az országból – ám amit tesznek, csak csepp a tengerben.
 
Miközben Xénia és Max újra meg újra találkoznak, egymásra találnak, majd elszakadnak egymástól, bejárjuk velük a húszas évek divatvilágát, olyan nevek tűnnek fel előttünk, mint Lucien Lelong vagy Paul Poiret; részt veszünk a Képzőművészeti Kiállításon; megismerjük a párizsi és a berlini divatipar titkait, egy olyan korszakból, amikor a divat még művészet volt, nem pedig tucattermelésre szakosodott iparág, amikor az arisztokrácia és a művészvilág hölgyeinek a szalonokban privát bemutatókon kínálták a portékát, az orosz emigráns hölgyek pedig kitűntek kivételes kézügyességükkel, és kézzel hímzett gyöngydíszítéseikkel járultak hozzá a francia divat ragyogásához.
 
Ezzel párhuzamosan egy másik világot is megismerünk: a náci politikai elit világát. Max fotósként folyamatosan tűzközelben van, művészi integritását feladja azért, hogy a náci vezetés köréből felcsippentett információkkal szolgálhassa az ellenállást. S a szálak újra meg újra keresztezik egymást, a fenyegető háború árnyékában a művészet, a pénz és a politika elválaszthatatlannak tűnnek, így hát Xénia és Max is újra meg újra összetalálkoznak – hogy aztán a végén elegánsan nyitva maradjon a kérdés, hogy annyi megpróbáltatás után végre nyugtot lelnek-e egymás oldalán…
 
Igazi romantikus történelmi lektűrt olvashatunk - ami meglepetést okoz, az, hogy Révay mennyire jó arányérzékkel vegyíti a romantikát a történelemmel, a divat csillogását a háború pusztításaival. Ez hiányzott legjobban az előző könyvéből, ennek pedig ez a legnagyobb erőssége. A történelem itt nem csak kulissza, ami azért van, hogy a szerelmesek útját díszítse, vagy épp nehezítse, épp ellenkezőleg: a szereplők, legyenek bármilyen remek karakterek, csak bábok a történelmi sakktáblán.
 
A hangulat pedig egyszerűen mesés, látjuk magunk előtt a csillogó kifutókat, ott vagyunk a Hotel Adlonban, Berlinben, halljuk a fel-felcsendülő jazzt, ízleljük a mindig kézben lévő pezsgőt. És ugyanilyen intenzíven érezzük a nyomornegyedek bűzét, féljük a bolsevik és a náci katonák lépteit, rettegünk a csőcselék haragjától. Magával ragadó, remekül megírt könyv ez – ugyan nem lépi túl a műfaj kereteit, ám azokon belül igazán kiemelkedőt nyújt.