Melanie Trede – Lorenz Bichler: Hirosige – Edo száz nevezetes látképe

A középkori japán szemléletet mélyen áthatotta az a buddhista felfogás, miszerint a látható világ illúzió, látványai csak annyira állandók, mint a füst a tűz felett. Mégis, szemlélésük által, a belénk ivódó látvány befogadásával ragadható meg leginkább valamiféle időtlen. Egy teaház futonján ülve gyönyörködni a panoráma szépségében, a múlandóságában is állandó látványban kedvelt szórakozása volt a korabeli japán embernek. És itt a szórakozás a kulcsszó, mert az időtöltés harsányabb formái, a kabuki, a nó előadások, a teaházi mulatozás, a szerelem házaiba tett látogatások e szemléletben a látnivalóban való gyönyörködéshez képest lényegi különbséget nem hordoztak – a múlandó, a múlékony világhoz tartozott mindegyik. Ettől elképesztően gazdag műfaj a japán fametszeté: az ukijo-e, az „eltűnő világ képei” fogalmilag elég tág „keret”, szinte az egész korabeli japán életmód beleképiesülhet, s a mód, ahogyan mindez történik, sokat elárul a korabeli szemléletről is.
 
Az ukijo-e nyomatai szinte mindig hordoztak valamilyen praktikus réteget is, például reklámhordozói lehettek egy-egy színész következő nagy szerepének, a következő szúmóversenynek, amiről tudjuk, vallási esemény is – a fesztivál-jelleg szinte minden japán vallási esemény sajátja: megjelennek hát a nyomatokon a felvonulások, a nagy szakrális ünnepek képei is. Gésaábrázolásokon terjedt az aktuális ruhaminta- vagy legyeződivat; de nyomatok készültek az ismertebb legendák helyszíneiről, a történelmi hősökről és csatákról, népszerű versek illusztrációiként ugyanúgy készült ukijo-e, mint ahogyan a földrengés pusztításairól is tudósíthatott képben – mintegy újságként is funkcionálva. Ez a praktikus réteg a tájábrázolások esetében is tettenérhető – mintegy korabeli bédekkerként is szolgáltak a nyomatok, a „mit érdemes megnézni” örök turistakérdésére adva egyfajta választ, és persze annak, aki nem engedhette meg magának az utazást, mintegy pótolta is a nevezetes látványt. Az ilyen látványok, az „elillanó világ képeinek” megragadására tett legszebb kísérletek közé tartozik Utagava Hirosige 1856-tól 1858-ig készült Edo száz nevezetes látképe című fametszetsorozata.
 

 
Ha felidézzük Hirosige mondhatni karrier-elindító sorozatát, az 1832-34-ben rajzolt A Tókaidó ötvenhárom postaállomása című metszetegyüttest, fel kell tűnjön: ott a képek fókuszában sokkal inkább az utazók állnak, semmint az út vagy az állomások. Minden metszet a mögötte lakó történettől kapja meg a látványi többletet – s a jelenetek közt éppúgy szerepel baljós hangulatú, mint szelíden ironikus, vagy akár harsány humorú. A Misima állomás metszetén nemcsak az állomás maga, s a mögötte sejlő lakóházak „vesznek ködbe”, a kép fókuszában látható csoportosulás: a szamuráj és kísérete is mintha szándékosan rejtené el arcát a kalapok mögé, a néző kíváncsi tekintete elől – minden képi megoldás sejtelmességet sugall, ködbe vesző titkokat. Ezzel szemben harsány, szinte vásári humorú a Goju állomás teaháza előtt huzakodó részegekről készült, vagy a Jokkaicsi állomás képén középpontba helyezett, a széllfútta szalmakalapot kergető utazóról szóló jelenet. A sorozaton a fókuszban az ember van, nem a nevezetes környezet: mintha a különböző postaállomások környéke csak helyszínül-apropóul szolgálna az életből ellesett számtalan emberi történet elmeséléséhez.
 

Ezzel szemben az Edóról készült, a „nevezetes helyeket” bemutató sorozaton a metszeteken szereplő alakok szinte kivétel nélkül a tájkép alárendelt elemei. Mintha a sógunátus székhelye alig tűrné a baljós, vagy a humoros hangulatokat – a képek emelkedett jelleget hordoznak, akkor is, ha az adott látkép a kereskedők teljesen hétköznapi utcája, egy valaha emberektől nyüzsgő, de törvény-szóval kopárrá tett homokpadnyi sziget, vagy akár egy szeméttel, dinnyehéjjal, kutyarágta szakadt szandállal mocskos móló. Maga Edo „személyesül meg”, a város egésze lesz „nevezetes hellyé”. Képek tehát nemcsak szentélyekről, vallási ünnepek, felvonulások, „felmutatások” helyszíneiről, híres kilátóhelyek, hidak „látványairól” készülnek, vagy olyan nevezetes helyekről, amikhez valamilyen monda, költemény társul. A város bármelyik környéke nevezetes hellyé lehet egy sóguni látogatás okán, amikor a művész konkrétan a „napi politika” változásaira reagálva választ kép-helyszínt, de akár egy jellegzetes fa megörökítése okán is: Hirosige nemcsak megörökíti, de úgymond a metszetsorozattal „teremti” is a nevezetes helyeket.
 
Nem árt tudni persze, hogy a sorozat címében ígért, a kiadó, Szakajana Eicsi által megrendelt száz (valójában 120) kép a kor metszetsorozatait tekintve hatalmas vállalás, harminc-ötven fametszetből álltak akkoriban a híres tervezők sorozatai. Maga Hirosige az élete folyamán több mint 10000 metszethez készített tusrajzot, nem véletlen, hogy olyan sokat rajzolt látványelemek, mint a Nihonbasi híd, vagy a szentélykörzet Kameidóban jó pár sorozatában szerepel, a legváltozatosabb nézőpontokból. Hiroshige előszeretettel hangoztatta, hogy ő a látvány minél pontosabb megragadására törekszik, szemben a klasszikus ukijo-e felfogással, amely mintegy „az idea megjelenítését” tűzte ki célul. A művész nem fejezhette be sorozatát, az utolsó, 119. nyomatot és talán még egyet tanítványa és utóda, Sigenobu alkotta, mint ahogy a 120. metszet: a tartalomjegyzék sem Hirosige munkája. A Meiso Edo hjakkei az alkotó pályájának utolsó állomása, mégsem összegzés. Sőt, talán a legbátrabb nézőpontválasztások, mint például az előtérbe tolt, gyakran töredékesen ábrázolt tárgyak által keretezett távoli látvány, a kettős perspektívával való játék épp ebben a sorozatában teljesedik ki. Hirosigét utolsó munkáiban is hallatlan formai bátorság és kísérletező kedv jellemezte.
 

 
Az széles körben ismert tény, hogy nem egy impresszionistára hatott revelatív erővel a japán fametszetek világa (hogy mást ne említsek: Van Gogh konkrétan olajba másolt két Hirosige-kompozíciót), az talán kevéssé ismert, hogyan hatott az európai ábrázolás szemléletmódja a fametszetek készítőire. Hirosige előszeretettel alkalmazta az európai lineáris perspektívát, főleg a város utcasorainak ábrázolásakor, nem egyszer a hagyományos japán madártávlattal keverve a kompozíciót. Sőt, az egyik első alkotó, aki nemcsak vízfelületeken való tükröződésekkel, de árnyékolással, emberalakok árnyékaival teremt hangulatot japán fametszeteken. A tradicionális fametszeteken ugyanis nem szerepelnek árnyékok. Meglehetősen szuverén, európai szem számára önkényes módon használja ezt az eszközt, szokatlant teremtve a kortársi japán szemnek is. Mintha keresné a lehetőségét, hogy valamilyen vizuális tréfával meglephesse nézőjét.
  

 
Mindazonáltal az európai felfogás szerinti képi naturalizmus távol állt Hirosigétől. Ha eszközeiben formabontónak tűnhetett is, a képi tartalmak terén kifejezetten konzervatív. A béke és a gyarapodás látványait látjuk, nem sokkal az Edo jelentős részét romba döntő földrengés után - aminek a nyomát hiába keressük a képeken. Mint ahogy hiába keressük a sógunátusi épületeket, a város központját elfoglaló több négyzetkilométernyi palotaegyüttest. Fel-feltűnik sematikus elnagyoltságával a távolban, egy-egy vizesárka vagy bástyája felfedezhető a metszetek némelyikén, de a Sógun székhelye a korban ábrázolhatatlan, a várost jellegzetesen keleti módon (akárcsak a pekingi Tiltott Város esetében) egy „üres közép” uralja. Mennyire eltér ettől az európai uralkodói felfogás – ahol a székhely ábrázolása a reprezentáció elengedhetetlen kelléke!
 
Hirosige képein a metszők és nyomdászok tudásának köszönhetően a 120, szinte festményi minőségű nyomat egy sokféle szórakozási lehetőséget kínáló nagyváros látképeit tárja elénk. Valószínűleg a kiadó, Szakajana Eicsi döntött úgy, hogy a szokásokkal ellentétben a nevük nem szerepel a nyomatokon – a kiadóé sem a szokott helyen –, a szignójuk csak két nyomaton látható. Holott a színátmenetes nyomás, a bokasi finom játékai (persze Hirosige utasításainak megfelelően) a metszők és nyomdászok keze munkáját dícséri. Az első levonatok árnyalatgazdag ábrázolásmódja sajnos a számtalan, jóval gyengébb utánnyomás során már nem tapasztalható; a kevesebb, árnyalataiban pontatlan színnel és szinte színátmenetek nélkül készült másolatok (az atozuri) sokat romboltak Hirosige és a japán fametszet ninbuszán, hiszen jóval több került belőlük Európába, mint a drágább sozuri sorozatokból. 
 

A Meiso Edo hjakkei, Edo száz nevezetes látképe a Taschen Kiadó jóvoltából egy eredeti levonat (sozuri) felhasználásával készült, az eredeti kiadást jól imitáló japán kötéssel, védődobozzal – mondhatni, méltó keretbe foglalva a nem avuló tartalmat. Csodaszámba megy, hogy a Vince Kiadó (alig szerényebb kivitelben) megjelentette ezt a csodálatos minőségű albumot magyarul! A kiadó minden köszönetet megérdemel, azzal együtt, hogy két apróságot csak észrevehet a vizsla szem: egyrészt a védődoboz lehetne egy milliméterrel hosszabb, hogy a borítólap ne pöndörödhessen fel, és – nyilván nyomdatechnikai okokból – a képsorozat elé kötött térképen a japán nevek angol átirata maradt olvasható, szemben az egész kötetben helyesen használt magyar (fonetikus) átirattal.
 
Beszéltünk a felfogásról, ami szerint csak a változás állandó. Edo már akkor a világ egyik legnagyobb városa, a maga másfél-kétmillió lakosával. Története során a számos tűzvész és földrengés mellett a sógunátusi intézkedések egész sora is formálta, aminek következtében egész negyedek helyeződtek át, vagy tűntek el akár. A könnyű faszerkezetes japán építészet egyébként sem az európai értelemben vett örökké-állás jegyében épült. Ma is áll egy szentély Kiotóban, a tizedik század óta változatlanul, azaz formailag ugyanaz – de nincs benne húsz évnél idősebb épület. Másképp keresi a japán szem az örökkévalót, mint az európai. És ne feledkezzünk meg arról sem: az Edo száz nevezetes látképén ábrázolt időszak után alig több mint tíz évvel beköszöntő Meidzsi-restauráció magát a sógunátusi berendezkedést törli el – végérvényesen egy elillanó világ ábrázolásává téve Hirosige képeit.