Főkép Nehezen kezdek neki ennek az ajánlónak. Nem arról van szó, hogy a könyv egy sarokban árválkodik érintetlenül. Épp ellenkezőleg. Annyiféle hatás ért, mialatt olvastam, hogy legszívesebben oldalakon keresztül mesélnék róla, másfelől mélyen magamba temetném. Pont azzal a céllal, amivel anno az írónő „A néma” címet szánta művének. Ez számomra az a típusú könyv, melynek elolvasása után csendbe szeretek burkolózni és átgondolni a nyilvánvaló kérdést: utólag milyen értelmet nyert ez a sok ezernyi szó-betű?
 
A címre visszatérve. Személy szerint örülök, hogy a végső változat a Magányos vadász a szív lett. Bár, aki csupán hallomásból ismeri a regényt, valami olcsó kis ponyvára asszociálhat, pedig közel s távol sem erről van szó. Ebben az egy kijelentő mondatban minden benne van…
 
A cselekmény egy John Singer névre hallgató siketnéma köré épül. A kritikusok Krisztusként ábrázolják, hisz a többi szereplő elé járul, mind isszák nem létező szavait. Igazából egyszerű a képlet: egy elsivárosodott társadalom elmagányosodott karaktereihez van szerencsénk. Hús-vér emberek, mint bármelyikünk, hétköznapi vágyakkal és nem is olyan hétköznapi álmokkal.
 
Egy néger orvos (Doctor Benedict Copeland), aki utolsó leheletéig az övéi, a feketék felemelkedéséért küzd, de nem veszi észre, hogy mindeközben saját családja az ő elnyomásától szenved. Egy félnótás kocsmatöltelék (Jake Blount), aki szintén világmegváltásra készül; a szegények érdekeit nézi és a maga módján védi. A New York Café tulajdonosa (Biff Brannon) saját érzéseiben, identitásában ugyan bizonytalan, mégis ő képes a legjózanabbul, leginkább tárgyilagosan látni és láttatni a többi figurát. Végül, de nem utolsó sorban a regény elején még kislány, mindössze 13 éves Mick Kelly, aki fiús külseje és hozzáállása ellenére talán a legszerethetőbb, érzelmekben leggazdagabb szereplő, aki „belső szobájába” visszahúzódva nagyra törő zenei terveket szövöget.
 
Mivel Singer nem tud beszélni, a titokzatosság benyomását kelti a déli kisváros lakóiban. Magukból kiindulva mind rávetítenek valamit, ami messze nem fedi a valóságot. Lényegében kijelenthetjük, hogy négy főhősünk megszereti a némát. Biztos pontot, támaszt nyújt nekik egyhangú hétköznapjaikban. Letehetnek nála valami fontosat. Egy kis darabkát abból a mérhetetlen teherből, mely részben az elvárások, részben saját maguk elfojtása miatt a vállukra nehezedik. Ám ez egyoldalú kapcsolat. Meglepődnének, ha sejtenék, mi játszódik le néma barátjuk fejében. „Feljönnek a szobámba, és addig beszélnek hozzám, míg végül egyáltalán nem értem, hogyan nem fárad bele valaki halálosan abba, ha ennyiszer kell nyitnia-csuknia a száját.” Tehát a férfi értetlenül áll a történtek előtt. Nem ragaszkodik ezekhez az emberekhez, csak meghallgatja őket.
 
Ő egyetlen emberhez kötődik, egy Antonapoulos nevű – szintén siketnéma – göröghöz, akivel tíz éven keresztül megosztotta életét és barátságát. Félreérthető, hisz két férfi között ilyen szintű ragaszkodást már-már a szerelem jelzővel illetnénk, mégse ez húzódik a háttérben. Singer mély, testvéri kötődést táplál a görög iránt. Az élet furcsa fintora, hogy ezt Antonapoulos nem viszonozza. Pontosan úgy, ahogy Singer sem viszonozza a „négyes fogat” tagjai felé. Ördögi kör, mondhatnánk. Adunk, adunk, adunk… de sohasem kapunk, vagy csak elhitetjük magunkkal, hogy kapunk. McCullers ezt így fogalmazta meg: „Az író hivatásánál fogva tudatos álmodozó. Muszáj használnia a képzeletét és ez alázatot, szeretetre való képességet és elképesztő bátorságot jelent. Hogyan is teremthetnél meg egy figurát anélkül, hogy ne élje át a szeretet mögött rejlő erőt és küzdelmet?”
 
A történetben két csúcspontot is kiemelnék, melyből az egyik ugyan közjátékként van feltüntetve, mégis mély nyomot hagyhat az olvasóban. Mick öccse, Bubber „játékból” rálő a szomszéd kislányra, Baby-re. Szerencsére a nagy ijedtségen kívül semmi komolyabb baj nem történik, a kis Bubber élete ezen a ponton mégis kettétörik. Az olvasó a lövés utáni pillanatban egy teljesen másmilyen, magába fordult gyereket kap – ezt Mick is fájóan veszi tudomásul. Katatón állapotából soha többé nem tudják kizökkenteni. Ebből a szituációból könnyen látható, hogy emberek élete milyen „kicsiségeken” tud megcsúszni, illetve lejtőre kerülni.
 
A cselekmény másik vonalán két tragédia követi egymást, mely események hatására négy hősünk élete merőben megváltozik…
Blount egy tömegverekedést követően elhagyja a várost, azt a közösséget, melynek érdemben sosem volt tagja; a csavargók reményvesztett életét folytatja tovább. „De vajon most megfutamodik-e, vagy ellenkezőleg: támadásra indul? Akár így, akár úgy, végre úton van. És megint elölről kell kezdenie mindent.”

Mick Kelly-t a társadalom egy olyan taposómalomba kényszeríti – boltos kisasszonyként munkát vállal az egyik helyi áruházban –, melynek hatására álmodozásra való hajlamát sikerül gyökerestül kiirtani. Felnő ugyan, a kérdés, milyen áron. „Mi értelme volt? Ezt az egyet szerette volna tudni. A sok terv, melyeket olyan kitartóan szövögetett, meg a zene. Ha egyszer semmi sem jött ki belőle, csak ez a csapda: az áruház, aztán haza aludni, aztán megint csak az áruház.”


Copeland doktort utoléri a végzete. Romló egészsége miatt – már évek óta tüdőbaj kínozza - kénytelen a családjára támaszkodni, és az övéinek biztosított áhított egyenlőségről szőtt terveit sutba dobni. „Szívében nőttek, sokasodtak, eget kértek a szavak. De az öregember már nem figyelt rá, és nem akad senki, aki meghallgassa.”

Biff Brannon-tól elpártolnak kedvenc törzsvendégei. Kávézója utolsó mentsvárként tartja benne a lelket, szalmaszálként kapaszkodik bele. „Hát ő? Ő kit szeressen? Nincs ilyen személy. Szeret persze mindenkit, minden jótét lelket, aki az utcáról betér, és elüldögél egy órácskát valamelyik asztalnál, egy pohár ital mellett. De, ki az az egyetlenegy, akit szerethetne.”
 
McCullers életútja is megérne egy misét. Nem csoda, hogy karakterei átvitt és tényleges értelemben is sérültek. A köréjük álmodott környezet, maguk az élethelyzetek a végletekig groteszkek, sötét hangulatot és nyomort árasztanak magukból. Neki sem jutott jobb sors osztályrészül. Valószínűleg írhatott volna rózsaszínbe burkolt habos-babos történeteket, de az nem ő lett volna. Művészete ezekből a megélt, mély traumákból táplálkozott. Néhány példát említsünk: kisgyerekkori reumás láz; ígéretes zenei pálya kettétörése; később stroke, rák, alkoholizmus; férje öngyilkossága etc.

A Magányos vadász a szívet mindössze 23 évesen írja meg – a regény megjelenésével írózsenivé avatják. Természetesen kritikusai is bőven akadnak, akik különböző skatulyákba akarják belekényszeríteni. Kikiáltják feminista írónőnek. Műveit az amerikai irodalomban kedvelt ún. déli gótika műfajába sorolják, a történetek és karakterei baljóslatú, elferdült jellemrajza okán. Sokan nem látnak mögé; nem veszik észre, hogy McCullers milyen fokú empátiával közelít megtört figuráihoz. Bár valamennyien számkivetettek, szeretné őket elfogadtatni, megadni nekik azt, amire lelkük mélyén igazából vágynak: szeretetet és álmaik beteljesülését; így az írónő esetenként nyitva hagyja a kiskapukat, hogy a remény azért fel-felcsillanhasson az olvasóban. Talán… Úgy érzem, ezzel hatalmas fába vágta a fejszéjét, mégis az arra érdemesek értékelni fogják, amit viszonylag rövid élete során meghagyott az utókor számára.
 
A könyv érdekessége: mindenki azonosulni tud valamelyik szereplővel (esetleg többel is). Nagy életigazságok hangzanak el. A világ, a benne élő emberek, helyzetek sem az Ígéret Földjén, sem sehol máshol nem változtak – azóta sem. A kisembereket elnyomják, a sokszor arra érdemteleneket pedig az egekig magasztalják. Mikroközösségek alakulnak és még azon belül is elszigetelődések tapasztalhatóak. Sokan sérülnek. Szeretet adunk, de annak befogadására már kevésbé vagyunk nyitottak.

Részlet a regényből