FőképJonathan Swift nevét legtöbben a Gulliver utazásai című művel kapcsolják össze, amit sokan csak egy nagyon fura mesének tartanak. De Swiftnek sosem volt meg az a jó szokása, hogy ne írja a parányi sorközöket tele jelentéssel, és ne adjon maguknak a szavaknak is egészen más értelmet, ha egy másik lámpát kapcsolunk fel fölöttük. Kora nagyszerű szatíraírója volt, műveit álneveken adta közre. A Hordómese először 1704-ben jelent meg, de tudjuk, hogy 1694 és 1697 között írta.
 
Akár mesének is felfoghatjuk, szimplán, figyelmen kívül hagyva Swift zsenijét és folytonos bírálatát korával szemben, amiben kénytelen volt élni. Ám ezt igazán nehezen tehetjük meg, ha esetleg - és bátorkodom feltételezni, hogy jól gondolom -, már át vagyunk itatva a tudással, melyeket a történelem órán, vagy éppen az irodalom kétes vagy értékes lapjairól szemezgettünk fel.
 
Akkor bizony kénytelenek vagyunk rögtön egy ajtóval beljebb menni a szavak jelentésében és nyugodtan ráilleszthetjük mai társadalmunk izgatott, természetben cseppet sem eltérő, csupán megnevezésében más rétegeire az akkor papírra vetett sorokat. Megleljük a kritikát és felleljük önmagunkat is, amint éppen nem is igazán kesztyűlegyintéseket, hanem szép nagy csattanós pofonokat próbálunk kikerülni, és az oly jó humán természetnek köszönhetően, mindig másra értve az éppen elhangzó kriticizmust, és lemondó félmosollyal venni tudomásul, hogy az ember egyszerűen nem változik.
 
Ha igazán meg szeretnénk érteni és még egy ajtónyit beljebb szeretnénk lépni az értelmezésben, a könyv utolsó, nem is kis mennyiségben előforduló és nagyon tiszta magyarázata ebben nagy segítségünkre van, feltéve, ha hajlandóak vagyunk megmozgatni ujjainkat és hátralapozni minden egyes becsillagozott résznél. Megéri a fáradtságot, mert olyan új megvilágítás vetődik a lapokra, amit esetleg az okosabb és igen művelt olvasó sejtett, vagy, kapok szívemhez, tudott, de a kevésbé szemfüles olvasók örömére is híven szolgál és a kellemes „Ahá!”-felkiáltás kielégítő hangjait csalja ajkára.
 
Mert miről is szól a Hordómese? Egy szigetországról, annak zűrzavaros történelméről, vallási ide-oda táncikálásáról, drámáiról, gyilkosságairól, hitéről és a hit felhasználásáról. A szigetország pedig Swift otthona, amit ő igencsak ismer és ért, ezért maró gúnnyal tudja karikírozni a benne és vele élőket.
A szatíra igen fájó műfaj, ha az ember önmagára veszi, de ahogy Swift is írja egy helyütt, az embernek megvan az a tulajdonsága, hogy sohasem veszi magára. Csak csendben és mosolyogva bólogat, hogy igen, bizony, ismerem én ezt, értem én a célzásokat, jól be is mosunk most azoknak, akiknek kell. Ha Swift néha rábök ujjával a mellkasunkra, még azt sem leszünk képesek magunkra venni.
 
Gyarló természet az ember. Mindig arra vagyok kíváncsi, hogy aki ennyire rálát a dolgokra, az hogy volt képes benne élni. Önmagát vajon belesorolta-e valamely kigúnyolt célpontba? Aztán eszembe jut, hogy egy író mindig kívülről szemlél, rálát arra, amiben él. Miután becsukjuk a könyvet, elidőzhetünk egy keveset azon, hogy ma mi is van? Miért nem képes változni az emberiség semmit? Mi az, ami elindítana egy változást és vajon merre?
 
Ha a háromszáz évvel ezelőtti kor embereiben felfedezzük magunkat, aztán menjünk vissza még száz évet Shakespeare műveihez, amikben szintén benne vagyunk, vagy akár térjünk vissza az ókor történeteihez, melyek bármennyire a legendák és mítoszok világa, az ember ott létezik benne, az az ember, aki ma is vagyunk, akkor mi különböztet meg minket tőlük? Mindez elgondolkodtat és kíváncsivá tesz. Talán ezért is jó a régiektől olvasni, de onnan se a ponyvát vegyük kézbe.
 
A könyv külalakja igen semmitmondó. Rikító citromsárga alapon egy korabeli kép, ami színes.  Swift neve kékkel, a könyv címe pirossal. Ha arra apelláltak a kiadóban, hogy a külsejéért vesszük meg a könyvet, igencsak mellényúltak. Mondhatni, bátorság kell hozzá, hogy az ember megfogja. Én örülök, hogy megtettem…