Főkép

Miközben ezeket a sorokat írom – egy-két nappal a kötetek elolvasása után – még mindig gondban vagyok. Vagyis inkább kicsit meg vagyok zavarodva. Hogy miért? Eleddig volt szerencsém David Gemmell összes magyarra fordított könyvét elolvasni, melyek mindegyike a heroikus fantasy kategóriába tartozik. Vagyis erre számítottam a Trója kapcsán is. Legalábbis addig, amíg csak azt tudtam, hogy kijön a könyv. Amikor viszont kézbe vettem, komoly kétségeim támadtak. Elsőre azt gondoltam – persze a hollywoodi „szuperprodukciók” megtették a hatásukat” –, hogy valamilyen Titánok harca vagy hasonló történeti megoldást kapok majd, tele mitológiai szörnyekkel vívott csatákkal. Meg esetleg némi misztikus hókuszpókuszt és varázslatot, ami még belefér az ókori görög hiedelemvilágról kialakult képembe.

Ehhez képest nincsenek szörnyek, nincs mágia és legfőképpen nincs heroikus fantasy. Van viszont helyette egy első osztályú történelmi regény, ami legalább annyira megmozgatta a fantáziámat, illetve hozott annyi örömöt, bánatot és izgalmat, mint mondjuk id. Alexandre Dumas A három testőr című regénye. Hogy csalódott vagyok-e, vagy el kell fogadnom, hogy aljas módon beskatulyáztam az egyik kedvenc – mostantól már nem csak fantasy – írómat? No, ezen agyalok. A produktum tekintetében úgy tűnik, a második lehetőséget dobja ki majd nekem a gép, mert kezdetben tényleg vártam valami erősebb „varázslatos” vonalat, de aztán rá kellett jöjjek, hogy jó lesz ez a regény így, bűbájosság nélkül is.

Persze már az alapfelállás is más David Gemmellnél. A történet főhőse Helikáón, ismertebb nevén Aineiász, Dardánia ura. Ő lenne az „ifjú jófiú”. Azért nem ennyire egyszerű a helyzet „jófiúság” terén, Helikáón – mint Gemmell megannyi hőse – ugyanis szintén számos negatív attitűddel rendelkezik, amelyek által egy meglehetősen komplex személyiséget ismerhetünk meg. Vele szemben áll Agamemnón, Mükéne tejhatalmú parancsolója; a „rosszfiú”, aki egy jóslat hatására elhatározza, végez ifjú ellenfelével. Meg persze, ha már Dardániának ártani akar, akkor végezne Trójával is, mert az mégsem járja, hogy A Nagy Zöld (é.: Égei-tenger) keleti partvidékének leggazdagabb és legbefolyásosabb városállama felett nem ő parancsol. Mint láthatjuk Paris, az alma és a nők nincsenek egyelőre sehol, de Agamemnón máris offenzívára készül.

Hamar felbukkan az előbbieknél sokkalta ismertebb szereplő, Odüsszeusz, aki nemhogy nem áll Agamemnón oldalán, hanem többé-kevésbé az ellensége. Odüsszeusz egyébként itt is Ithaka királya, de ő leginkább csak A Nagy Zöldön hajózgat és kereskedéssel foglalkozik. Na, meg különféle hihetetlenebbnél hihetetlenebb történet mesélésével. Ezekkel az a furcsaság, hogy Homérosz Odüsszeiájában találkozhattunk már velük, mint a főhőssel ténylegesen megesett kalandok, miközben hazafelé tartott hajóján. Gemmellnél ezek a „sztorik” mint kikötői történetek funkcionálnak, amelyekkel hatalmas történetmesélői hírnevet szerezett Odüsszeusz, és ezért mindenhol szeretettel fordulnak az egyébként alacsony, korosodó és meglehetősen rút törpe felé. Kivéve persze Mükénét.

David Gemmell, mint azt a legutolsó regényeinél már tapasztalhattuk, itt is hajlamos hosszú időre magára hagyni főszereplőit és számos mellékszálat szőni a fő sodorirány mentén, míg mellékszereplői hajlamosak „eltűnni a képből”, pedig azt hiszi az ember, hogy az utolsó oldalakig élvezheti a társaságukat. A szerző emellett a legkevésbé sem hagyta el az eddigi jól bevált stílusát, így heroikus történelmi regényt alkotott. És ahogy a fantasynél, itt is működik a dolog. Tessék kipróbálni!

Részlet a regényből