FőképMaurice Druon (1918–2009) nevét a legtöbben hét részes történelmi regénysorozata, Az elátkozott királyok miatt ismerjük. Ezen könyvét egy barátném ajánlotta figyelmembe, kb. egy nappal azelőtt, hogy megtudtuk volna: újra kiadják.
 
Először szoknom kellett Druon régies, kifinomult stílusát, de hamar ráéreztem, és onnantól kezdve mindvégig nagyon élveztem a könyvet. Ami egyszerre regény, mitológiai összefoglaló és elmélkedés megannyi témáról, mindent úgy adagolva, hogy még épp nem sok, így aztán roppant szórakoztató is. És nem mellesleg felidézte bennem, hogy régen miért is szerettem annyira a görög kultúrát, történelmet meg mítoszokat.
 
A regényi körítés szerint a kétezer éve alvó Zeusz felébred holmi zajokra, amikből a könyv első francia megjelenése idején (1963) is több volt, mint elég, ám nem kezdi el ostorozni az emberiséget, helyette megbocsátó, megértő atya módjára leül velünk, és mesélni kezd, például arról, hogy valójában nem is történt olyan sok változás, és tévedni nem csak emberi, de isteni dolog is.
 
Zeusz/Druon a születése előtti időkkel kezdi történetét, Khaosztól, illetve Uránosz és Gaia teremtésének műveitől, végigvéve a különféle istenek, titánok, és minden lények megjelenését, mígnem ő maga is megszületik, apja kutató tekintetétől rejtetten egy Kréta szigeti barlangban.
Majd sorra veszi, felnővén ki mindenkivel volt szerelmi viszonya, s ezekből mely különféle gyümölcsök származtak, egész Hérával kötött házasságáig.

Pajzán, erotikus momentumokban épp úgy bővelkedik története, mint őszinte vallomásokban arról, miket is bánt meg utóbb, vagy épp egynémely istenek és istennők jellemével, megnyilvánulásaival kapcsolatosan.
Ezekben egyaránt van jelen a humor és a férfiúi büszkeség, ám mindezt Druon olyan remek stílusban közvetíti, hogy én személy szerint nem tudok Zeuszra haragudni – de ha megkérdeznénk pár ex-nőjét, vagy általa legyőzött hatalmasságokat, lehet, hogy ők nem volnának olyan elnéző-megértőek az istenek királyával, mint ő saját magával…
 
S miközben mesél, Zeusz számtalan témáról szól, amihez a görög mitológia megannyi alakja szolgáltat alapot, hiszen minden isten és istennő, s Zeusz és rokonsága megannyi gyermeke és leszármazottja valaminek a felelőse, így aztán bőven van miről elmélkednie.
És a jó az egészben az, hogy amit mond, az tényleg érdekes és megfontolandó. Abban valóban van bölcsesség, de ha isteni, akkor egy nagyon is emberi istené. Mondom, mint egy sokat látott, ám elégedett, megbékélt öreg atya, úgy beszél Zeusz/Druon, annyi békességgel és szeretettel.

Tökéletesen közvetíti ez a könyv a görög kultúra emberközpontúságát, nyitottságát a természet szépségeire és az élet örömeire.
Zeusz derűje és harmóniája megintcsak emberi léptékű, nem a keleti megvilágosodottak hétköznapi ember számára elérhetetlen magasságaiban lebeg, nézőpontjában, fogalmazásában mégis benne van az, hogy az Olümposz magasából képes látni minket. Intései, tanácsai, még humoros-ironikus, csipkelődő szavai is ezt árasztják.
 
Ugyanakkor letagadhatatlanul francia szerző műve a Zeusz emlékiratai. Ez épp úgy átjön az erotika egyszerre kendőzött és sokat sejtető ábrázolásában, mint a sokszor költői szépségű fogalmazásban.
 
Természetesen nem kell hinni Zeusz szavainak. Amint Marie Phillips a görög istenek jelenkori életét sajátos, humoros formában feldolgozó regénye, az ennél a könyvnél messze szerényebb, mégis bestseller Csintalan istenek is rávilágított: ma már kutya sem áldoz a görög isteneknek.
Templomaik romok, legjobb esetben múzeumok, nevük lassan feledésbe merül, a legtöbb ember jó, ha az általános iskolában találkozik velük. Pedig a görög kultúra volt a mai európai/fehér civilizáció és kultúra egyik alapja.

Ez a könyv emlékeztetőnek is nagyon jó, meg arra, hogy megvilágítsa, miért is olyan fontosak nekünk az ógörögök. Meg még mitológiai áttekintésnek is. Léteznek ennél alaposabb művek, de ami ennél jobban kedvet csinálna a görög múlt és hagyaték tanulmányozására, hát nemigen.
 
Számos pozitív hatása lehet ennek a könyvnek. Az ember másként tekint mindenre, ami élő, kedvet kap, hogy Görögországba utazzon, vagy épp, hogy kimutassa szerelmét a párjának. Jobban megbecsüli általa az időt, amit ezen a Földön tölthet.
Fontos dolgokra emlékeztet, olyanokra, amik épp úgy nem vesznek el a jelenkor mindenféleségei közepette, ahogy végeredményben a görög istenek emléke is él még.

Zeusz/Druon ismeri az életet, az embereket, és azt mondja, minden rossz dolgok ellenére érdemes és jó élni. És szerintem jó arra gondolni, hogy néha, ihletett pillanatainkban, különféle istenségek megtestesülései vagyunk, avagy ők szállnak meg minket. Meglehet, akkor élünk csak igazán.