Főkép Aki A fű dalol és Az ötödik gyerek kapcsán ismerte meg a 2007-es irodalmi Nobel-díj díjazottját, Doris Lessinget, az igencsak meglepődhetett, amikor kézbe vette a brit írónő kései, Megint a szerelem című regényét.
Míg előbbiek sodró lendületű, az őrület határán egyensúlyozó, az olvasó és a szereplők idegeit is próbára tevő lélektani regények, a Megint a szerelem – valljuk be – olykor igencsak vontatott, olykor giccsbe hajló, olykor nem kevéssé túlírt regény a szerelemről, ami bárhol, bármikor, bárkire lecsaphat.

Mégis érdemes elolvasni, mert szép és igaz könyv, Lessing érett korához illő bölcsességgel ír benne időskori szerelemről, keserűségről, bánatról, csalódásokról.
 
A könyv főszereplője Sarah Durham, a 65 éves színdarabíró, aki barátaival közös színházában készül színpadra állítani az 1900-as évek elején élt Julie Vairon történetét. Julie martinique-i félvér lány volt, korában igazi különcnek számított, művelt volt, verseket írt, festett, zenét szerzett, egy erdei kunyhóban élt magányosan, arisztokrata hódolóktól és az egyszerű népek haragjától körülvéve.
Julie mágikus alak, legendát szőtt köré az emlékezet, halála épp oly titokzatos volt, mint élete, és még majd’ egy század elteltével is néha hallani vélik énekét a kunyhóját körülvevő erdőkben.

Julie varázsa az évekkel semmit sem vesztett erejéből, a színdarab előkészületei során szinte minden résztvevőt magával ragad a személye, a dalai, a képei, a szerelmei. Julie-nek köszönhető-e vagy sem, szinte lényegtelen, de a próbák során a Zöldmadár társulat szinte minden tagja szerelembe esik.

A könyv legizgalmasabb része ez, ahogy Lessing a zárt közösségben burjánzó érzelmeket ábrázolja. Annyira természetes, mint a levegővétel, hogy ha összezárunk húsz-harminc férfit és nőt néhány hétre-hónapra, egy megfeszített munkafolyamat közepén, akkor ott bizony tombolni kezdenek az érzelmek, vágyak, vonzódások.
Az, hogy épp egy mélyen érzelmes és felkavaró színdarabot állítanak színpadra, csak katalizálja a folyamatokat. Méghozzá nem is akárhogy. A furcsábbnál furcsább érzelmi hullámzások középpontjában persze Sarah áll.

Az a Sarah, aki magában már rég eltemette a szerelemre való képességet, aki rezignált nyugalommal közli, hogy húsz éve nem volt része szerelmi és szexuális kalandokban, aki a legkevésbé sem vágyik arra, hogy bárki közel kerüljön hozzá, mert tudja, hogy az érzelmek csak sajgó fájdalommal járnak.

Sarah alakjában olyan gondolatkört jár körül Lessing, amiről én még nem olvastam, és amiről hajlamos hallgatni a közbeszéd, ez pedig az időskori szerelem és szexualitás. Sarah 65 éves, ám jóval fiatalabbnak néz ki, okos, művelt, összeszedett személyiség, körülrajongják a fiának-unokájának beillő férfiak, mégis elzárkózik előlük, mert szégyelli valódi korát, öregedő testét.

Lessing 1996-ban írta ezt a könyvet, jócskán túl a hetvenen, és ma aktuálisabbak a kérdésfeltevései, mint valaha.
Huszonévesen az ember nem szívesen gondol arra, hogy a szüleinek – pláne a nagyszüleinek – is volt/van/lesz szerelmi élete, pedig ahogy egyre inkább kitolódik a családalapítás ideje és egyre aktívabbak az idősek, nem egy hatvanas negyvenesnek néz ki, a negyvenesek meg huszonévesnek, a sok másik között ezeket az előítéleteket is le kell rombolnunk magunkban.

És persze, miközben Sarah saját szégyenkezése miatt megfosztja magát a kalandoktól, az mindenki számára természetes, hogy a vele egykorú férfi producer kalandba bocsátkozik a Julie-t alakító húszéves színésznővel.
Ám ez nem az a könyv, ahol Lessing feminista énje előtörne, itt minden furcsa szerelmi párosítást rezignáltan tár elénk. Így a producer mániákus rajongását a majd’ száz éve halott Julie iránt, a főszereplők kötelező egymásra találását - már csak a hitelesebb alakítás érdekében is -, családos részvevők alkalmi egymásba gabalyodását, vagy épp a gazdag arisztokrata producer látszatházasságát és feleségének leszbikus viszonyát.

„Már megint a szerelem” – gondolhatja nem egyszer az olvasó, és így érezhetnek a szereplők is, a regény végére határozottan az az érzésünk, hogy már mindenki a háta közepére kívánja az érzelmeket, és sajnos mi is így érezzük egy idő után.
Ám ez is csak azt támasztja alá, hogy az érzelmeknek nem lehet megálljt parancsolni, azok bizony jönnek, áradnak, letaglóznak, és nem kérdezik, hogy szívesen látjuk-e őket.

S hogy miért nem írtam a cselekményről? Mert az bizony szinte nincs is. A darab színpadra állítása, a próbák, a szereplőválogatás, a szervezkedés mind csak a hátteret adják az érzelmek tombolásának, nincs is igazi tétjük, tudjuk, hogy a darabot bemutatják itt, majd bemutatják ott, keresnek új szereplőket, átírják, turnéznak vele, a kérdés az, hogy az alkotók ezt hogy élik meg.
 
Furcsa egy könyv ez, közel sem akkora remekmű, mint A fű dalol, vagy Az ötödik gyerek, és fényévnyi távolságra van Az arany jegyzetfüzet zsenialitásától, mégis, én élveztem és nagyon örülök, hogy elolvastam. Lessing egy különös témát jár körül, nagyon szokatlan módon, és a kötet minden túlírtsága ellenére is magával tud ragadni.