Főkép
  
Már le is mondtam az Orlando Stúdióról, olyan rég nem adtak ki könyvet, erre egy szép napon mit látnak szemeim, ha nem egy új Celia Rees könyvet, a rájuk oly’ jellemző igényes kiadásban!
Az írónőtől eddig négy könyvet hoztak ki magyarul, abból hármat (Bűbájos Mary, Farkasszem, Vágyak évadja) olvastam, és nagyon tetszettek, szóval az Angliában 2008-ban megjelent Sovay című regényének ezért is örültem.
 
Bár Celia Rees messze nem kizárólag történelmi ifjúsági regényeket ír, úgy fest, ezek mennek neki a legjobban, és a Sovay is ilyen.
Úgy tippelek, leginkább az általam még nem olvasott Kalózok!-hoz hasonlít, csak míg abban kalóznak áll a főszereplő majdnem-felnőtt lány, itt útonállónak csap fel – amúgy még az évszázad is stimmel.

Egész pontosan 1794-ben járunk, amikor Sovay, a felvilágosult eszméket valló vidéki nemes 17 éves lánya útonállónak öltözik, hogy kiderítse, jegyese valóban szerelmes-e belé, avagy igazak a pletykák csapodárságáról.
Ez az ötlet egy brit népballadából jött, ám az jól ér véget, míg itt épp csak a kezdet, hogy az ifjú hölgy szívét összetörik. A hűtlen kérőről idővel ugyanis kiderül, hogy kém, aki Anglia egyik leghatalmasabb urának, Dysart-nak szállít híreket Sovay apjáról.

Merthogy a brit uralkodói réteg egy része aggódva szemléli a Franciaországban zajló forradalmat, és kémeik az egész országban ott vannak, hogy időben leverhessék az esetleges lázongásokat, és elhallgattassák az olyan szabadgondolkodókat, mint amilyen Sovay apja.
Bátyja távollétében a lány úgy dönt, Londonba utazik, hogy figyelmeztesse édesapját, s teszi mindezt továbbra is útonálló gúnyában, mivel igen megtetszik neki az izgalom, amivel ez a pálya jár.
 
Idővel kiderül, hogy Dysart egy nagyszabású összeesküvésen dolgozik, és keze még Párizsba is elér – márpedig Sovay bátyja és apja is ott vannak.
Sovay szórakozásnak indult kalandozásából pedig életveszélyes versenyfutás lesz, amiben nem csak kis családjuk érdekelt, de sokan mások is, közrendűek épp úgy, mint egy amerikai kém vagy egy útonállónak állt egykori nemes. És akkor még a párizsi eseményekről nem is beszéltem.
 
A regény nagy erénye, hogy bár alapos leírást kapunk a korról, az eseményekről, de még a ruhákról is (sőt visszafogottan egy melegeknek fenntartott bordély életébe is bepillanthatunk), sosem viszi mindezt túlzásba.
Bár az erőszak, a halál ábrázolása mérsékelt, mégis sokkal inkább idézi a klasszikus kalandregényeket, mint számos mai, álszenteskedő, politikai korrektségre törekvő írást.

Ahogy Rees megjeleníti Sovay vonzódását a különféle férfiakhoz, az is túlmutat számos lányregényen, és hitelesebb is azoknál. De van itt még sok minden más is: az Illuminátusok rendje, egy gótikus jellegű, egészen fantasztikus és félelmetes kastély, meg szétvert tüntetés, guillotine általi kivégzések, nyomorúságos börtönök, és így tovább. Talán túl sok is...

Merthogy a történet néhol meg-megbicsaklik, én legalábbis így éreztem. De talán úgy van ez, hogy az egy olyan korszak volt, pláne ugye Franciaországban, a Robespierre-i terror idején, amikor valóban kaotikus állapotok uralkodtak, és talán épp az a Sovay fő érdeme, hogy ezt milyen remekül tükrözi a cselekmény hirtelen váltásaival (melyek között elcsépelt épp úgy akad, mint valóban meglepő).

És néha a jellemábrázolásokkal, a karakterekkel sem vagyok kibékülve. A főgonosz Dysart például egészen kivételes figura lehetne, ám valahogy picit hitelét veszti, Sovay bátyja meg még a történet szempontjából is szinte mellőzhető volna, stb.
 
Értem én, hogy a regény fő üzenete a bátorság, a kitartás, a szeretet és összetartás fontossága a vészterhes időkben, de sem a kaland-, sem a romantikus szál nem olyan izgalmas, a tartalom meg pláne nem olyan mélyreható, mint a boszorkányos-indiános két könyvben (Bűbájos Mary, Farkasszem).
Ezzel együtt jó kis regény, a korszakhoz vonzódóknak, meg az olyan filmek szerelmeseinek, mint A vörös Pimpernel vagy a Doktor zsiványok (Plunkett & Macleane) pedig különösen ajánlott.