Főkép A könyv alcíme Apáról fiúra - az élet nevű nagy utazás története, s ez olyasmi, ami manapság, hogy mindkettő vagyok, pláne érdekel, de az hamar kiderült számomra, hogy ez nem egy újabb bölcsesség gyűjtemény, hál’ Istennek. De épp a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy azok közé tartozom, akik azért szeretik a regényeket, a történeteket, a meséket, mert ilyen formában tálalva minden apró kis jó gondolat, bölcsesség hiteles lehet, még akkor is, ha maga a sztori a képzelet szüleménye.

Méghozzá azért, mert az ember így látja, mint jutott el az adott valaki addig az adott gondolatig. Olyan ez, mint a tények: valaki meghalt, ez egy tény. De hogy hogyan és miért, az már a történet, ami nélkül a ténynek nincs sok értelme és tartalma. Ez a könyv nem regény, hanem életrajz, egy ember élettörténete, és valójában nagyon sok bölcsesség található benne, amik attól válnak élővé és igazivá, hogy közben megtudjuk, Terzani hogyan is „tett rájuk szert”. És az külön öröm számomra, hogy valahol a végén nagyon hasonlókat fogalmaz meg, mint én ebben a bekezdésben.
 
Sok szempontból nem átlagos életrajz ez, például mert a világtól orsignai kis kunyhójába visszavonult, rákban szenvedő, haldokló Tiziano Terzani a fiával, Folco-val beszélget, és utóbbi jegyzi le szavait. Általában az apáé a szó, de Folco számos „közjátékot” benne hagyott a szövegben, amik elsőre talán fölöslegesnek tűnnek, ám nagyot dobnak a könyv hangulatán, az olvasó szinte ott érzi magát közöttük a hegyen, az évszázados fák alatt.

Terzani, bár nálunk nem jelent még meg könyve, neves újságíró volt, aki könyveket is írt. Bejárta a Távol-Kelet zömét, a Der Spiegel-nek tudosítótt a vietnami illetve a kambodzsai háborúról, Japánból, Kínából, Tibetből, Indiából, stb. Baloldali beállítottságú, az emberi szabadságot szinte mindennél többre tartó, lelkes idealistaként kezdte, ám sorozatosan csalódott a kommunizmusban, és az átélt élmények következtében egyre inkább a spiritualitás, keleti filozófiák illetve vallások felé fordult, bár sosem szűnt meg felemelni szavát a háború ellen. Élete végéhez közeledvén, mikor már tudta, hogy beteg, három évet töltött a Himaláján egy mesterrel, akit csak az Öreg-ként emleget.
 
Végtelenül őszintén beszél mindenről, s közben kirajzolódik egy olyan ember portréja, akinek mindig volt egy jó sztorija, aki nyilvánvalóan közkedvelt és „menő” volt, és ezt tudta is magáról, ám tisztában volt saját gyarlóságaival, korlátaival is. Írja például, hogy sosem érezte jól magát értelmiségi körökben, szerinte az igazi emberek azok, akik a földeken dolgoznak, és ezért is volt mindig elve, hogy akárhol járt is, elmerüljön a helyiek kultúrájában. Mindenütt igyekezett kipróbálni az ő hobby-jaikat, inkább járt gyalog vagy kerékpáron, mint autóval – de azért az is kiderül, hogy mint sztárújságíró, egy-egy életveszélyes vietnami „bevetés” után remekül elvolt a hátországi szállodákban és éttermekben, jókat evett-ivott, élvezte az életet. Ahogy a munkáját is: bevallottan azért állt újságírónak, mert mindig is utazni vágyott.

Ugyanakkor ez a hozzáállása, hogy ismerjük meg a helyi viszonyokat, nem biztos, hogy bejött a családjának, elég arra utalnom, hogy kínai éveik alatt fiát és lányát kínai iskolába járatta. Bizonyára életre szóló élményekkel gyarapodtak, olyan tapasztalatokkal, amiket felnőtt fejjel nagyra értékeltek, de be is vallják a könyvben, hogy akkor és ott jobbára kiakasztotta őket… De annyira rossz apa és férj mégsem lehetett Tiziano, hiszen mindkét gyereke és felesége is ott van vele az utolsó hónapjaiban Orsignában, és minden megnyilvánulásukból süt az egymás iránti szeretet. Ó, igen, így lehet csak igazán szép meghalni! És amellett, hogy olvasás közben nem értettem minden egyes dologban egyet Tiziano-val, a könyv végére tökéletes kört alkot a története.
 
Az is tetszett, hogy úgy tudtam meg számos dolgot a Távol-Keletről, meg a XX. század második felének ahhoz kapcsolódó történelméről, hogy szinte minden oldalát élveztem ennek a vaskos kötetnek. Úgy tűnik, Tiziano-nak valóban kiváló érzéke volt arra, hogy felismerje, amikor az általa hőn szeretett és kutatott Történelem megmozdult. Döbbenetes, kijózanító dolgokat mesél Vietnamról, Kambodzsáról, de a többi helyről is, ahol csak járt. Ám talán még ezeknél a részeknél is jobban tetszik vagy fontosabb számomra az, amikor nem a nagybetűs Történelemről mesél, hanem apró emberi történeteket. Persze, Tiziano mindig is az utóbbiakon keresztül mutatta be az előbbit, és olyan sztorijai vannak, olyan csuda dolgokon ment keresztül, hogy kalandregénynek is beillene a könyv!

A kedvencem talán az, ahol elmeséli, hogyan rejtőzött el Lhászában, Tibet fővárosában a Potala palotában, az annyira hihetetlen és humoros. De például az orosz kémek egyik titkára is fény derül: „ha hivatalosak bármilyen esti találkozóra, indulás előtt lenyelnek egy jókora darab vajat, és mivel az egyfajta védőréteget képez a gyomorban, ezt követően egy egész üveg vodkát is megihatnak anélkül, hogy az alkohol a fejükbe szállna.”
 
Még egyet idézek a könyvből, de amúgy meg olvassa el mindenki maga. Bizonyára nem váltja ki a megélt tapasztalatok adta bölcsességet, de mégiscsak ad valamit. Ahogy Tiziano Terzani fogalmazott: „A könyvek voltak a legkiválóbb útitársaim. Csendben maradtak, amikor arra volt szükségem, hogy hallgassanak, és beszéltek hozzám, amikor tájékozódnom kellett.”

És Terzani régi vágású utazó volt, aki egy egyre inkább elmúló világról írt, de ez a műve elsősorban az élethez és a halálhoz való útikönyv. Amit egy új kiadó adott ki, akinek a könyv iránti lelkesedése minden tekintetben megmutatkozik.