Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

Nick Hornby hatodik regénye ez. Sokan legnagyobb sikerét, a Pop, csajok, satöbbi-t emlegetik fel A Meztelen Juliet kapcsán, mivel abban is fontos téma a zene, illetve az az iránti rajongás, de ezen túlmenően semmivel sem hasonlít kevésbé a többire. Az angol író továbbra is arról ír, milyen a nyugati világban élni, milyen könnyű elrontani az életünket, és ha megtörtént, milyen nehéz valamiféle értelmet találni benne. Csakhogy mindezt a maga könnyedebb stílusában teszi, amitől az ember nem érzi úgy, hogy fajsúlyos szépirodalmat olvas, amit csak kevesen érthetnek meg. Meg azért is, mert Hornby jobbára átlagos emberekről ír, igaz, a legkevésbé sem átlagos, sőt életüket meghatározó pillanataikról.
 
Annie és Duncan már tizenöt éve, kb. húszas éveik közepe óta együtt vannak. Egy tengerparti, elfeledett, üres kisvárosban élnek, gyerekük nincs, van helyette más: Duncan fanatizmusa egy Tucker Crowe nevű zenész iránt, aki 1986 óta nem adott ki semmit, egy sorsfordító este után egyszerűen eltűnt a színről. A történet eme este színhelyén kezdődik: egy minneapolisi rock klub vécéjében, ahova Duncan elzarándokol. Végigjárja Amerika számos, Crowe-hoz kapcsolódó pontját, Annie meg megy vele, jobb híján, meg mert azért ezt-azt így is láthat. Az persze világos, hogy nem boldogok együtt, és jobbára Annie szemszögéből láthatjuk is, hogy miért. Aztán hazamennek, a felhalmozódott posta között pedig ott van A Meztelen Juliet, egy új CD, ami Crowe leghíresebb, utolsó albumának akusztikus demóit tartalmazza.
 
Annie hallgatja meg előbb, amiért Duncan csúnyán megharagszik, aztán összevesznek azon, hogy ez az új album mennyire jó. Duncan ódákat zeng róla a világon még létező, maroknyi Crowe-fanatikust tömörítő honlapján, ahova aztán Annie is felteszi a maga verzióját. És aztán Annie e-mailt kap valakitől, aki azt írja, ő Tucker Crowe, és teljes mértékben egyetért Annie véleményével...
 
Megmondom őszintén, csak úgy a 200. oldal tájékán kezdett el tetszeni a regény. Érteni véltem, amennyire ennyi idősen érthetem, mit akart mondani Hornby, de valahogy nem érdekelt annyira. Nem fogtak meg a szereplők, akiket például nem is nagyon írt le, de aztán ahogy apránként feltárja mindenki múltját, úgy ejt el egy-egy utalást a külsejükre is. Ez persze, tudom, nem olyan fene fontos, mégis, mintha ezzel is azt támasztaná alá, hogy felületesen senkit nem lehet megítélni, meg hogy egy embert csak akkor szerethetsz igazán, ha megismered, vagy valami ilyesmi. Úgy értem, a könyv egyebek mellett arról szól, hogy a zenészek meg más hírességek is csak emberek, csak hajlamosabbak nagyobb feneket keríteni a ballépéseiknek, vagy épp látványosabb, ha ők csinálnak valami hülyeséget. De szóval mégiscsak emberek, akik lejárnak a sarki boltba, lehet rossz napjuk, lehetnek pl. jó apák, még ha csak sokadik nekifutásra is, meg hasonlók. És hogy ebből a többi ember szinte mit sem lát.
 
Hornby mindig is jó volt a rajongás leírásában, de azt, hogy rajongó és rajongott, meg az előbbi által elképzelt dolgok és a valóság között miféle bonyolult viszonyok lehetnek, még sosem írta le ilyen mélyrehatóan. A könyv egy pontján Tucker kifejti, miért gyűlöli szívből a Juliet című albumát, másutt meg Duncan mondja el, neki miért jelent mégis olyan őrületesen sokat, és végül is mindkettejüknek igazuk van. Emellett a regény elcseszett kapcsolatokról, elvesztegetett évek hosszú soráról szól, arról, milyen negyvenesnek, egyáltalán felnőttnek lenni, mennyire kiábrándító tud lenni ez az egész, mennyire kellene a szeretet, és mi mindent meg nem tesz érte az ember, és így tovább.
 
És szól arról is, milyen, ha gyereke van az embernek, hogy megváltoztat mindent, de ezt végképp nem szájbarágósan adja le. Nem egy merő bölcsesség-gyűjtemény ez, hanem egy regény, ami eléggé szórakoztató is a maga módján, bár egyébként a vége felfogható kiábrándítóként is. Pontosabban maga a befejezés azért jó, mert mindenki azt gondol bele, amit akar, de az addig leírt konkrét történések szintjén úgy totál realista, ahogy csak Hornby tudja. Mondhatni, hogy semmi extra, végül is, de legalább ennyire meg is változtatja egynémely szereplők életét. Az élet elég sokaknak ennyi vagy még ennyi sem, és Hornby valahol, szerintem legalábbis, azt sugallja, hogy ne ezen keseregjünk, hanem hozzuk ki a legjobbat abból, amink van, vállaljuk önmagunkat, és tegyük, amit tennünk kell, akkor is, ha az senki másnak nem jelent semmit, vagy akár kimondottan nem tetszik a többieknek.


Uzseka Norbert - 2010. január 17.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!