Főkép Hihetetlen, de így van. Szinte az egyik legnehezebb feladat egy olyan könyvről írni, méghozzá röviden, amelyik valamilyen oknál fogva rettenetesen közel áll a kritikushoz, avagy az íróhoz képest még oly kis tudásúnak tűnő, véleménynyilvánításra felbuzdított személyhez.
 
Hát még akkor milyen nehéz az adott ajánlófirkász dolga, ha nem is egy, hanem számtalan oka van arra, hogy az adott művet tökéletesnek és forradalmian újítónak találja.
 
Így vagyok én Jonas Hassen Khemiri Montecore - Egy párját ritkító tigris című könyvével. Már a regény borítóján található rövid összefoglaló elolvasása után hevesebben vert a szívem, és egyfajta „szerelem első látásra” élmény járta át a lelkem.
Egyedül akartam lenni ezzel a sajnos már a kezdetekben túl rövidnek tűnő olvasmánnyal, és csak ízlelni akartam minden szavát.
 
Nem hagyott cserben sem a könyv, sem a megérzéseim. Az utolsó betűk még hangtalan könnyekként gördültek a szemem előtt, amikor lelkesedésemet felváltotta a néma szorongás: Te jó ég, hogyan fogok erről a könyvről írni? Hol kezdjem, és hol fejezem be? Mit emeljek ki?
 
Rendben van, ha ötven oldalt kellene írni róla, no de kettőt?
 
Mi is a nehézség?
 
Na jó, kezdjük a kezdeteknél.
 
Ez a könyv csodálatos nyelvezettel bír.
 
Rendhagyó a szerkezete.
 
Van aktualitása.
 
Tele van lebilincselő fordulatokkal.
 
Közérthető mindenféle közönség számára, legyen az kifinomult irodalmárok köre, avagy könyvkedvelő laikusok csoportja.
 
Mindez szóról szóra, túlzás nélkül így igaz.
 
No és? Ezt a szöveget, ilyen formában akár betűről betűre fordíthattam volna egy akármilyen bestseller hátlapján megjelent frappáns angol nyelvű idézetcsokorból.
Akkor hogyan mutassunk be egy regényt, amiért végtelenül lelkesedünk, hogy mindeközben irományunk ne egy zöldfülű, piruló, izzadt tenyerű szerelmes rajongó hebegésére emlékeztessen?
 
No fussunk neki megint. Bontsuk ki a fenti gondolatmenetet. Valahogy így.
 
Három hang. Három nézőpont.
 
Kadir, a főszereplő fotóművész, Abbasz legjobb barátja. Kezdeményezi Abbasz elsőszülött fiánál, Jonas-nál, hogy közös könyvet írjanak édesapja sikerhez vezető kalandos életútjáról.
 
Ily módon a regény egyik narrátora, aki kacifántos, a franciát, arabot, és svédet vegyítő, kissé mesterkélt nyelvezeten számol be Abbaszhoz fűződő barátságáról, Abbasz és Jonas végső töréshez vezető kapcsolatának alakulásáról, és Abbasz tunéziai, svédországi mindennapjairól.
 
Vehemensen védi Abbasz életvitelét, döntéseit. E-mailen keresztül tartja a kapcsolatot Jonas-szal, kiléte így roppant gyanús marad mindvégig a könyvben.
 
Jonas, Abbasz fia, Khemirihez hasonlóan első könyves író. Jelenleg második regényén dolgozik. Svédországban született, svéd édesanyától, tunéziai édesapától. Nehézségeket okoz számára kettős származása, gyökereit azonban ápolni kívánja.
 
Édesapjával kapcsolatos érzései fájdalmasak, ambivalensek. A regény második narrátoraként saját életének szakaszairól, Abbaszra vonatkozó élményeiről egyszerű nyelven, az érzelmek hangján szól.
 
Abbasz a könyv főhőse, fotóművész. Saját gyökereit illetően még fiánál, Jonas-nál is bonyolultabb múltra tekint vissza. Korán elveszti algériai szüleit, majd Tunéziában, egy árvaházban nevelkedik.
Svéd feleségével a tunéziai tengerparton ismerkedik meg, és követi őt Európába.
 
Sikerre és elismerésre vágyik, azonban képtelen boldogulni, elfogadásra lelni új hazájában, így saját családját, fiát, köznapi életét „falja fel”. A gyökértelenségben talál hírnévre, örök vándorlásra ítélve válik népszerű fotóssá.
 
Harmadik hangként kapcsolódva az elbeszélés fonalához, Kadirral folytatott szenvedélyes levélváltásai egészítik ki Khemiri regényét.
 
Khemiri a három különböző stílusban, kronológiailag némiképpen ugrálva, mégis az érzelmek alakulását illetően koherens módon, meséli el Jonas, Abbasz, és Kadir életét. Eközben játszik a szavakkal, játszik az idősíkokkal, játszik velünk.
Három narrátorán keresztül állít, megcáfol, kérdez, nem felel. A bolondját járatja velünk.
 
A három hang írásai által megteremtett virtuális, internet alapú világban mégis fájdalmasan komoly, létező dilemmákkal, szorongásokkal ismertet meg minket, melyek központjában az identitás, énkép, földrajzi hovatartozás, és az emberi mikrokörnyezet, a család kapcsolata áll.
 
Csakúgy, mint az általa bemutatott ellentmondó érzések, életcélok, a történelmi háttér is nagyon valós.
Írónk már-már szarkazmusba hajló iróniával számol be a minden európai országnál befogadóbbnak tartott Svédországban uralkodó rasszizmusról, és a „befogadott” kisebbségek által generált válaszreakcióról, erőszakhullámról.
 
Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, a kisebbségek iránt érzett gyűlölet, vagy a bevándorlók alkalmazkodásának teljes hiánya? A más népek kultúrája iránti meg nem értés, vagy a beilleszkedés lehetőségének teljes elutasítása? Melyik fél kezdte?
 
Ezekre a kérdésekre ugyanúgy nincsen kielégítő válasz, mint a történet szempontjából még sürgetőbb problematikára: mi okozta Abbasz, és Jonas apja és fia szakítását; Abbasz megrögzött ragaszkodása a svéd értékrendhez, vagy Jonas reménytelen útkeresése a kettős állampolgárság tengerén, és nehézségei édesapja lelkivilágának teljes feltérképezésében.
 
És bár az előző kis ismertető-kezdemény talán egy picit iskolás, az azt megelőző leírás pedig közhelyes, de a kettőt összetéve mégis megragadható az, amit már említett kiválóságai mellett a könyv esszenciájának nevezhetünk.
Miszerint pont az a különleges, megismételhetetlen Khemiri regényében, hogy minden történése, az összes szereplő és azok motivációi határtalan számú módon értelmezhetők.
 
A Montecore - Egy párját ritkító tigris megindító és egyszerű üzenete, hogy semmi sem fekete-fehér, az emberi érzelmeknek, az embertelenségnek és gonoszságnak rengeteg magyarázata létezik – minden csak nézőpont kérdése.
 
Ezt az izgalmas konklúziót támasztja alá a regényben a modern szerkezet, a különleges nyelvezet csakúgy, mint a nem kevés kesernyés humorral, paródiával átszőtt cselekmény. Ez a mesterien megteremtett viszonylagosság az, amely számomra, laikus műkedvelő számára nehézzé teszi, tette a regényről való írást és Nobel-díj gyanússá az írót.