Főkép

A száműző egy zseniális könyv. Még Bankshez képest is. Bárki gondolhatná, hogy a sokadik regénye a sok új fajjal meg csavaros történettel már unalmas lesz, de aztán mégsem. Vannak a komótok, akik sokáig élnek és – ki hinné – emberi léptékkel mérve lassúnak látszanak. Most nem is tudjuk, hogy sajnáljuk-e őket, vagy irigykedjünk rájuk. Igazából mindkettő indokolt lehetne, de olyan fajokhoz nehéz bárhogy is viszonyulni, amikhez képest ugyan értelmes, de jelentéktelen lényeknek számítunk. Ez azért érdekes, mert ők is nagyjából így gondolják, tehát viszony nincs, csak néhány kommunikációs csatorna.
 
A heiek viszont úgy gondolják, hogy a külvilág valamennyire érdekes is tud lenni, ezért engedik, hogy tanulmányozzák őket. Azt is gondolhatnánk, hogy amennyire egy termeszkolónia életét nem tudja befolyásolni egy eszkimó napi rutinja, pont annyira nem tud egy ilyen szuperlény hatással lenni az emberi civilizációra. Ha így gondolnánk, elég nagy hibát követnénk el. Van tehát egy olyan világ, amit benépesít egy csomó, egymástól alapjaiban különböző faj. Mivel sci-fi-ről van szó, nem igazán csodálkozhatunk ezen. Azon sem kell kiakadni, hogy ugyan a technikai fejlettség lehetővé teszi mesterséges intelligenciák létezését, ám azokat egy inkvizíció-szerű szervezet keményen üldözi. Annyira, hogy gyakorlatilag nem léteznek ilyenek.
 
Ugyanakkor, hogy még nyilvánvalóbb legyen a komótok és a többiek közti különbség, a komótok nem igazán utaznak fénysebesség felett, míg a többiek meglehetős gyakorisággal teszik mindezt. Mivel az emberéhez elég közeli habitussal van megáldva elég sok másik faj is, ezért háború van készülőben. Sőt, igazából már van egy háború, amin újabb frontvonal nyílik éppen. Gyakorlatilag mindenki vesztésre áll. A helyzetet bonyolítja, hogy a fénysebességen túli utazás egy ideig némileg lehetetlen, mert főszereplőnk közelében felrobbantották az erre szolgáló kaput.
 
Főszereplőnk egy, a heiek kutatásával foglalkozó látó klán ígéretes tehetsége. Fiatal kora ellenére meglehetős tapasztalata van a heiek terén, szinte mintha hei haverjai is lennének. Van tehát egy közeledő inváziós flotta, egy felrobbantott féregjárat és egy halvány remény, hogy a védelmi erők még meg tudják bosszulni az invázió okozta sérelmeket, hacsak nem történik valami csoda. És ekkor kezdődik főszereplőnk, Taak ámokfutása, hogy megmentse szülőhelyét a végleges pusztulástól.
 
Olyan, mintha a Galaxis Útikalauz egy sokadik folytatásába csöppennénk, hiszen főhősünk ugyan tapasztalt utazó, de minden másodpercben az olvasóval együtt döbben rá, hogy a világ milyen kicsi szegletét ismerte eddig. Az invázió közeleg. A felmentő sereg is. A heieknek meg szuperfegyvereik vannak. Fassin Taak közben egyre közelebb jut a világmegmentő eszközhöz. Versenyfutásuk annyira szórakoztató, hogy könyörögni tudnánk egy elhúzódó hidegháborúhoz csak azért, hogy tovább olvashassunk. Sajnos nem húzódik el, de hogy ki dönti el a világ sorsát, az a végkifejletig nyílt kérdés marad.
 
Banks a komót fajokkal valami egészen agyafúrtan fogalmazza meg, hogy milyen apró kis porszemek vagyunk mi itt, és mennyire nincs befolyásunk a minket közvetlenül érintő dolgokra. Kiderül az is, hogy ezt ellensúlyozandó az emberek viszont regényeket írnak, hogy legalább egy kitalált világ sorsát – valamennyire – befolyásolni tudják.

Részlet a regényből