Főkép Itojama Akiko novelláskötete egy modern, innen nézve kicsit egzotikus világba enged bepillantást, amelyben az emberek ugyanúgy keresik (és időnként nem találják) a helyüket, mint mondjuk nálunk.
 
A tengeren várlak többek között arra is bizonyság, hogy vannak egyetemes problémák, melyek minden, nyugati mintára szerveződő társadalomban jelen vannak. Ilyen például a nagycéges környezet, ahol az egyszerű alkalmazott életre szóló élményeket szerezhet.
 
Ráadásul Japánban még fokozottabban érvényesül az egyén kötődése a vállalathoz. Jó példa erre az első novella, melyben az egyik lelkes férfi arról mesél, mennyire jó neki, hogy ott dolgozik ahol.
Ezt hallgatva a társaságában lévő kissé szkeptikus hölgy attól tart, hogy még a vállalat indulóját is meg kell hallgatnia.
 
Lelki szemeimmel látom, amikor a reggeli becsekkolás után a kollektíva elénekli a MOL indulót, vagy a nyitás előtt a postáshölgyek kórusa rázendít a Magyar Posta himnuszára…
 
Szóval a japánok nagyon komolyan veszik a munkát. Nálunk „szerencsére” az alkalmazottak nem egy életre kötelezik el magukat, hanem pusztán átmeneti állapotként élik meg munkahelyüket.
Hol vannak már azok az idők, amikor tizenéves tanulóként belépett az ember egy gyárba és hatvanévesen onnan ment nyugdíjba, de azért később is rendszeresen visszajárt az évenkénti nyugdíjas találkozókra…
 
Na ilyen időskori randik nem szerepelnek a könyvben, ellenben fura figurák igen. Főként nők, ami egyrészt érthető, elvégre az írónő ezt a fajta gondolkodásmódot tudja a legjobban papírra vetni.
Másrészt viszont a hangsúly inkább a helyüket nem találókon, illetve a rendszerből kilépő egyéniségeken van, akiket csak kismértékben zavar különcségük, s akik nem igazán törekednek a konformizmusra.
 
Számukra egy-egy bizarr figura (mint például a borítón is említett szatír) cseppet sem ijesztő, inkább érdekes, akivel jókat lehet beszélgetni, mert képes másként látni és megélni a világot.
 
Igazából egyetlen írást sem tudok a többi fölé emelni, mivel mindegyik tetszett, bár mindegyik másként.
Ha mégis muszáj lenne választanom, talán az utolsó (és egyben címadó) novellára szavaznék, mivel ez nem csupán egyéni visszaemlékezés, hanem valódi horror és lélekbúvárkodás is egyszerre.
 
Valóban vannak olyan titkaink, melyeket senkivel sem kívánunk megosztani, és azt szeretnénk, ha halálunk után nyomtalanul eltűnnének? De őszintén? Szerintem legtöbbünk rejteget pár „csontvázat” a szekrényben.
 
Tetszik Itojama Akiko stílusa. Érzem benne az elődök hagyatékának továbbélését, mint például az ugyanebben a sorozatban, negyvenöt évvel korábban megjelent Fukazava Hicsiróét (Zarándokének).
Minden cifraságtól mentes mondatai megelevenítik a modern Japán hétköznapjait, miközben a szereplők gondolatai között életbölcsességek és életérzések is megfogalmazódnak.
 
Számomra ez az irodalom értelme, ahol nem öncélú mondatkazlak árnyékában vánszorog az olvasó, hanem friss prózapatakkal olthatja szomját.
 
A kötetben szereplő írások:
Hálaadás a munkáért
Zsákutcás eset
Csak duma az egész
NEET
A tengeren várlak