Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Eredeti cím: Gravity’s Rainbow

Oldalszám: 765

Ára: 4990 Ft

 

Súlyszivárvány. Ballisztikus röppályaív. Parabola. Thomas Pynchon kultikus, populáris zenében ugyanúgy megénekelt, ahogy egyetemi szemináriumokon vesézgetett nagyregényének, az érett posztmodern Finnegans Wake-jének központi figurája nem egy személy, hanem a Rakéta, a második világháború kicsúcsosodását jelképező, alkotott szerkezet, amely maga az abszolút borzalom és a vulgáris értelemben vett teremtés újabb csodája.

 

A történet fixpontja a második világháború vége, a V-2 rakéták bevetésének ideje. Innen ágazik ki a térben, időben és értelmezhetőségben egyaránt egyre bonyolultabb cselekmény, amely a képletesen végítéletnek szánt német támadáshoz metonimikusan vagy metaforikusan kapcsolható témákban: többek között a kémkedés, az összeesküvés-elméletek, a tételes vallások (különösképp a determinisztikus kálvinizmus), a metafizika vagy épp a pornográfia motivikájában bomlik ki, és szembesít minket az irodalmi szöveg lélektani és mítoszteremtő hatalmával.

 

A pornográfiát gyújtópontba helyező passzusokban Pynchon például a rejtett önellentmondás megtévesztően egyszerűnek tűnő technikájával döbbent rá minket a szavak erejére.
Egy perverz, erotikus filmet és annak hatását leírva a nyelvi aktussal művészi szintre emeli a képekben megfogalmazva nyilvánvalóan közönséges, sőt, sokak számára visszataszító jelenetet, a leírás filmszerűsége ugyanakkor azt a benyomást kelti bennünk, hogy a vizualitás magasabb rendű, hatásában legalábbis elementárisabb lehet a szóban megfogalmazottaknál.
Ezzel mintegy kilép a szavak gravitációs mezejéből, miközben épp a szavak elvitathatatlan súlyával biztosítja a ki- és felszabadulást.

 

És jóllehet a regény hőseként, „eleven” főszereplőjeként Tyrone Slothrop azonosítható – amennyiben a legtöbbszöri megjelenés egy efféle regényben bárki esetében igazolhatja a hős elnevezést –, a cselekményvezetés a posztmodern poétikának megfelelően aláássa a korábbi irodalmi tradíciók lényegében mindegyikét.
A több mint négyszáz szereplő, a folytonosan szerteágazó és egymásba fonódó szálak és motívumok, az ok-okozatiságot néhol sutba dobó előre- és hátraugrándozás a kronológiában mind-mind a korszak és az „irányzat” jellegzetességei – a végletekig, már-már a parodisztikusságig sarkítva.

 

A kauzalitás-nélküliség illúzióját erősítik a populáris kultúra magasirodalomba való beemelésének érzetét keltő, időtlenítő „betétdalok”, valamint a hasonszőrű alkotók stílusának jellegzetes jegye, a fabuláció, vagyis a beágyazott elbeszélések, melyek közül a legkiemelkedőbb a – fordítói bravúrként elkönyvelhető – „Wilhelm, a Willanykörte meséje”.
S mindeközben szakadatlanul folyik a játék a számtalan stílusrétegből és több tudományág (elsősorban a fizika és a kémia) szókincséből átvett szavakkal, jelentésekkel, jelentőségekkel, minek révén Pynchon egy önálló, zárt világot teremt.

 

A szavakba foglalt jelentés-szekvenciák pedig a Rakéta-egyén interakciók Feynmann-féle összes lehetséges történeteinek összegét, szummáját (több értelemben is felfogható summázatát) adják ki, míg a kibomló, asszociatív jelentésmezők mintegy elektronfelhőként veszik körül a masszív mag-eseményt, vagyis magát a nyomtatásban rögzült regényt.

 

A Súlyszivárványt olvasva ekképp úgy érezhetjük, John Barth nem véletlenül nevezte egyik fontos esszéjében a „kimerítés irodalmának” a hatvanas évek (főként amerikai) nagyepikáját.
Mert Pynchon nem sokkal e tanulmány megjelenése után, a hetvenes évek elején, vagyis teljes kritikai-elméleti tudatossággal megírt (fő)műve tagadhatatlanul nehéz regény, amely a műfaji korlátokat a lehetséges elemek variációnak és kombinációinak szinte végtelen változatosságával tölti ki, miközben a megszokottnál jelentősen nagyobb olvasói figyelmet igénylő szöveg kevésbé képletesen is kimerítheti azt, aki egy könyvtől elsősorban könnyed szórakozást remél.

Regényrészlet:
Részlet Thomas Pynchon: Súlyszivárvány című könyvéből

Eddig a szerző alábbi könyvéről írtunk:
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása