Főkép

Magával ragadó. Nem olyan felszínes értelemben, ahogy nap mint nap használjuk, hanem valami különleges, mély vonatkozásban. Ismered az érzést, amikor egy könyvet nem bírsz letenni, és amikor felpillantasz a lapokból, hirtelen azt sem tudod, hol vagy, mintha egy másik világba csöppentél volna? Vagy azt, amikor zötyögsz reggel a metrón, és bár az ablakon kibámulva csak a tovafutó vezetékeket látod, mégis minden ízében érzed, érzékeled a tájat, amit előző este a könyvben olvastál, s az egész metrószerelvény idegen tájakon robogó vonattá válik? És azt, amikor egyik pillanatban még egy barátoddal beszélgetsz, aztán lassan felfedezed arcvonásaiban vagy beszédében a könyv egyik szereplőjét, elkalandozol, vajon milyen lenne, ha ő állna veled szemben, és csak akkor ocsúdsz fel, mikor az illető finoman megköszörüli a torkát?
 
Ez a könyv pont ilyen. Amikor legutóbb a Várban sétálgattam, időnként körbepillantottam, hátha az Ulpius testvérek lépdelnek el mellettem, amikor pedig vonaton utaztam, elgondoltam, milyen lenne csak úgy elindulni Olaszország felé és bolyongani kicsit, rendbe tenni a gondolataimat. Mert ez a könyv igenis követeli, hogy az ember átgondolja az életét. Mihály, a regény főszereplője is épp ezt teszi: nászútjára indul, s ahelyett, hogy életének egy új szakaszába lépne, megtorpan, és elindul, hogy újra felfedezze a fiatalkorát, megtalálja az elveszett értékeket, a régi szerelmeket, valóra akarja váltani az elérhetetlen álmokat.
 
El tudnál képzelni jobb színhelyet egy ilyen kalandhoz, mint Itália? Ahol a múlt és a jelen minden lépésnél összefonódik, különféle hangulatok kavarognak, ahogy elrobogsz a festői tájak és városok mellett – ahol a romantika szó is levedli giccses, elcsépelt jelentését, és ott bujkál minden kis utcakőben és lehulló falevélben. Apropó romantika – a szeretet és a szerelem megannyi arca tűnik fel a regényben: ott van az Ulpius testvérek különös, már-már bűnös szerelme, ha ugyan annak lehet nevezni, aztán ott van a Mihály által kergetett álomkép, az Ulpius Éva-szerelem, vagy az ifjú házasok önámítása, majd a csalódott feleség, Erzsi menekülése a perzsa férfi karjaiba, majd vissza, előző férjéhez. Megannyi álom, megannyi kudarc – és mégis, ott lakozik bennük a szépség.
 
Az egész könyv kavargó látomás – ott van Mihály időnként előbukkanó, képzeletbeli örvénye, amely húzza magához, és csupán egy hajszál választja el őt a zuhanástól, a bukástól. És a halálvágy, amely átjárja az Ulpius-házat, s így a testvéreket mindenben feltétel nélkül követő Mihály is rabjává válik, hogy felnőjön egy ideálhoz, legyen az bármily fenséges vagy sötét. Mindenki csak sodródik, életet játszik és halált. Ha versben akarnám összefoglalni, Kosztolányit választanám. A regényt elolvasva biztosan lesz, aki egyetért majd velem.

 

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani
 
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?