Aldous Huxley: Az érzékelés kapui – Menny és pokol

Alig néhány éve ért véget a második világháború, tíz év sem telt el. Élénken él még az iparszámba menő mészárlás, a technikai precízió és a lélekölő robotmunka hármasában felvirágzó Anglia képe; a Nagy Birodalom, ami szépen-lassan kezdi elveszíteni külhoni gyarmatait.

A filmgyártás aranykorszaka köszönt ránk, és megjelenik nyugaton a sok szabadidővel, új termékekkel és üdülési lehetőségekkel teli fogyasztói társadalom. A modern, fejlődéstől felpörgetett életstílusra, a jólét ígéretére az új fenyegetés, a hidegháborús paranoia veti minden csillogást elsötétítő árnyékát.

A kommunizmus eszméje az ötvenes évekre megbukik a nyugati világban, és csak néhány fenegyerek meri magát az európai értelmiség körében kommunistának, marxistának vallani. Eközben az Egyesült Államokban már megkezdődik a kommunistaveszély nevében indított tisztogatás, Joseph McCarthy szenátor vezetésével.
Egy ilyen, reményre nem sok okot adó közegben egy rövidlátó angol író és esszéista, Aldous Huxley megismerkedik egy olyan szerrel, ami tudatát a korábban ismert keretei közül kiszakítja.

A meszkalinnal tett kísérletének lesz eredménye Az érzékelés kapui. Az az esszékötet, amely a nagyközönség számára is felhívja a figyelmet az elme esendőségére, és ezzel együtt a materiális örömök világának élvezetei helyett a lelki világosság felé kívánja terelni olvasóit.

A könyv később a hatvanas évek sok fiatalját fogja inspirálni a tudattágítás technikáinak alkalmazására, és a hippimozgalom egyik alapművévé válik. Olyannyira, hogy a Jim Morrison vezette The Doors nevű pszichedelikus rockzenét játszó, legendás együttes is Huxley könyvéből veszi majd nevét.

Az írás magán hordozza a drog által felnyitott látomásos világ ihletettségét, és a Blake-től választott cím már sejteti, hogy újító szemlélet vezeti Huxley tollát, aki egy új korszakot kíván életre hívni az öldöklésben és fogyasztásban tobzódó civilizált népek életébe. A legújabb kori misztikus mozgalom, a New Age-transzcendencia előfutáraként azonban beleesik a mindenkori eszmetársaira is jellemző stílusbeli hibákba.

Huxley a romantikusok művészi ihletettségének, a festmények és a színek összjátékának példáit emeli be a pszichedelikus élmény metaforái közé, de mindezt olyan emelkedetten, hogy a megvilágosodás tényére elsősorban az olvasót helyenként teljesen figyelmen kívül hagyó hangnem utal.
Az utazásról készült hangszalagok és beszámolók elemzésében a tudományos tárgyilagosság vegyül a művészettörténeti értelmezéssel és a magasfilozófiai eszmefuttatásokkal, ezt az egyveleget pedig csak a szerző képszerű leírásai, egyéni élményeinek élvezetes tálalása menti meg attól, hogy üres megváltói locsogás legyen.

A modern kor látszólagos sivársága és felszínessége, valamint az antropológia felvirágzása az ötvenes évek kutató emberét fogékonnyá tette az ősi kultúrák tanítására.
Csakúgy, mint az ezzel egy időben, Magyarországon illegalitásban alkotó Hamvas Béla, Huxley művei is a keleti filozófiák és ezek eksztázist elősegítő módszereinek házasságából született felszabadító technikák, életstratégiák alkalmazására buzdít.

Ebben segítségére volt az a Krisnamurti, akit barátjának tudhatott, de a Huxleyt a dharmikus vallások világába kalauzoló filozófus és történész, Gerald Heard is, aki a vegetarianizmus és a nem-ártás, az áhimszá gyakorlatára vezette rá az írót.

A kötet másik, nagyobb felét elfoglaló esszé egy újabb tudatmódosító drog, a szintetikusan előállított LSD élményének tudatában íródott meg.
Ebben Huxley távolságtartóbb a két szerrel kapcsolatban, de még mindig megtalálható benne az a naivitás, ami a nyugati blokk tudományos és szellemi életében a század derekára jellemző volt

Ez érthető is, mert ekkoriban még csak kevesek kiváltsága volt a szerhez való hozzájutás, nem volt még meg az a kultuszszerű rajongás az agy megcsavarása iránt, amit majd a hippimozgalom zászlójára is fog tűzni.

A Menny és Pokol is a tudat ellenpólusainak bejárására ösztönzi olvasóját. Teheti, hiszen Huxley alázatosan, az emberi szellem ismerőjeként rámutat, hogy bennünk örök igény van saját világunk meghaladására.
A Hamvas Béla által „kicsinyke jólétnek” nevezett, korlátolt lehetőségeinken túl is sejtünk valami nálunknál nagyobb valóságot. Amíg az elme működését börtönként éljük meg, amíg elégedetlenek vagyunk a magunk teremtette világgal, addig mindig lesznek olyanok, akik más minőségű életre vágynak.

Ha nagy társadalmi változásokat nem is tudnak előidézni az elégedetlenek, (mert az ilyen gyökeres változtatások ellen jól kiépült védekezési mechanizmusaink vannak), azért a saját testükkel, tetteikkel maguk rendelkeznek.

Hogy a tudat kitágításának missziós tevékenysége mégsem érte el azt a materializmusa alól felszabadult, megvilágosodott közösséget, melyet többek között Leary, Huxley és a beatköltők megálmodtak és célul tűztek ki, az nem pusztán a hatvanas évek végi nagy szabadosság brutális vonzatain (gondolok itt az altamonti popfesztivál Hell’s Angels-es atrocitásaira és az 1968-as mozgalmak utóéletére) és a vélt nagyhatalmi összeesküvéseken múlott.

Közrejátszott a hippimozgalom bukásban az a naiv emberkép is, amit Huxley és az emberiség mindenkori vizionáriusai megalkottak-megalkotnak az Emberről: hogy az egy nagy, univerzális jótét lélek, akit csak a körülmények taszítanak a gonoszság és a restség felé.

Ha volt igazán nagy hibája a Huxley és más, korabeli álmodozók blake-i látomásainak az eljövendőről, akkor az nem a jelenlegi, „elnyomó” hatalom alól való felszabadulás szükségességének hirdetése volt.
Nem ez a valóban megkerülhetetlen fordulat jövendölése, hanem a szabadság rózsaszín szemüvegű hajhászása, a „ha odaérünk, minden jó lesz”-eszme oltárán feláldozott előrelátás és jó adag pesszimizmus volt az oka, hogy olyan szép bociszemekkel néztek a hippik a hatvanas évek végén drogálmaik szertefoszlására, a nagy coming down időszakára.

Huxley még nem tudhatta, hogy mivé fog fajulni a néhány ősi növény és újonnan szintetizált hallucinogén anyag köré szerveződött mozgalom a naiv fejlődésbe vetett hitből kiábrándult, háború után született (és nem utolsósorban: legalább ugyanannyira naiv) fiatalok kezében.

Nem tudhatta, hogy a béke és megvilágosodás programja milyen felforgató erejű lesz és mennyire kétélű fegyvernek bizonyul majd forgatói körében.
Ez a jámbor hit találkozik a szépirodalmi szövegalkotással e könyv lapjain, és csak ennek az ihletett ártatlanságnak birtokában lehetett ilyen szépséget megalkotni, melyet ma is élvezet olvasni, még ha tudjuk is, hogy ma már a tapasztalat keserűsége miatt némi távolságot kell tartanunk a drogirodalom e két klasszikusának olvasásakor.